Győry Dezső

Született: 1900. március 19. Rimaszombat, Gömör-Kishont vármegye
Meghalt: 1974. február 1. Budapest

Család

Sz: Wallentínyi Dezső (1873–1924) író, újságíró, középiskolai tanár, Győry Ida. Testvére: Wallentínyi Samu (1906–1968) szerkesztő, könyvkereskedő, antikvárius, Wallentínyi István, ill. Wallentínyi Ida és Wallentínyi Erzsébet.

Iskola

Középiskoláit szülővárosában végezte, ún. hadiérettségit tett (1918), majd tisztképző tanfolyamokon vett részt (1918–1919). A bp.-i tudományegyetemen – az Eötvös Collegium tagjaként – magyar–német szakon tanult (1919–1920); közben, a Collegium küldötteként díszőrséget állt Ady Endre ravatalánál (1919). A hallei és a hamburgi kereskedelmi akadémián ösztöndíjasként tanult (1920–1922), Hamburgban okl. szerzett (1922).

Életút

Tanulmányai befejezése után Németországban mezőgazdasági munkás (1923). Visszatért a Felvidékre, a Kassai Hírlap munkatársa (1924), szerkesztője (1925), a Prágai Magyar Hírlap irodalmi mellékletének, a Magyar Vasárnapnak szerkesztője (1925–1933), a Magyar Újság felelős szerkesztője (1933–1938). Beregszászon élt (1940–1949), majd Budapestre költözött, irodalmi lektorként tevékenykedett (1949-től).

A felvidéki magyarság egyik jelentős költőjeként verseiben a kisebbségi magyar társadalom és általában a magyarság sorskérdéseit, a nemzetiségi helyzet ellentmondásait vetette fel. A „kisebbségi humánum” költőjeként az egyetemes emberség gondolatában akarta összehangolni a nemzetiségi és a dunavölgyi feladatokat. Műveiben a közösségi felelősség érdekelte, hivatását messianisztikus feladatnak tekintette. Fontos szerepet szánt a kisebbségi magyarságnak, szenvedéseik – véleményei szerint – nem hiábavalóak, általuk különleges tapasztalatokra lehet szert tenni; amelyeket aztán „világjobbító” célokra lehet használni. Ezen elveivel a megmaradásra, a nehézségek elviselésére ösztönzött, s a kisebbség irodalmát is e feladatoknak kívánta alárendelni. Első verseit németországi tanulmányai alatt írta, az itt megszületett művei és úti beszámolói adták első kötetének (Hangulatok és gondolatok dalban és prózában, 1921) anyagát. Korai líráját zárt formájú, balladás stílus jellemzi, majd a Felvidék tájainak „férfias hangú komor énekese” lett. Az Újarcú magyarok (1927) c. verseskötete az egész magyar irodalmi életben ismertté tette nevét, a kötetről Móricz Zsigmond írt elismerő sorokat, a címadó verssor szállóigévé vált, a kisebbségi létben felnövő első nemzedék magára ismert és büszkén vállalta ezt az elnevezést. Az eszmei-ideológiai alapok létrehozása mellett fontos szerepet vállalt a cseh-szlovákiai magyar irodalom intézményi hátterének megteremtésében, a Sarló- mozgalom megalapításában (Balogh Edgárral, Jócsik Lajossal, Szalatnai Rezsővel, 1928). Mint a Magyar Újság felelős szerkesztője rendszeresen foglalkoztatta a „sarlós” fiatalokat, majd megalapította a Csehszlovákiai Magyar Írókört (Vozári Dezsővel, 1937). A két vh. között kifejtett munkássága az antifasiszta és háborúellenes költészet és publicisztika élvonalába emelte (Magyar hegyibeszéd, 1940). A kötet címadó verse közel 400 soros poéma, amely tkp. egy kollektív önéletrajz, amely átíveli a felvidéki kisebbségi lét két évtizedes történetét. Versei gyakran a líra és a publicisztika sajátos határterületei: sokszor vezércikk-kereteket kitöltő mondanivaló tömörül össze költői ihletében érdes szövésű, agitatív verssé. Írásaiban, különös próza-verseiben mindenféle fasiszta ideológiát, szervezetet és csoportosulást elutasított: élesen fellépett a nácizmussal, a Hlinka-gárdával és a magyar szélsőjobboldallal szemben is. Csehszlovákia német megszállása után Prágából Pozsonyba költözött, 1941-től Beregszászon élt, teljes visszavonultságban; szinte kizárólag csak műfordítással foglalkozott.

Budapestre nagy tervekkel érkezett: régi verseit szerette volna újra kiadni. A kialakuló új, dogmatikus irodalmi kultúra nem fogadta be verseit, értetlenül tekintett a nemzetiségi sors konfliktusait továbbra is napirenden tartó politikai költeményeire. Az 1950-es években lassan felhagyott a lírával. Romantikus ihletésű történelmi regényeket írt a dicsőséges magyar nemzet hőseiről: Hunyadi Jánosról, Mátyás királyról, Zrínyi Miklósról, ill. az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc küzdelmeiről. Munkái romantikus meséjükkel, színes előadásukkal, fordulatos cselekményszövésükkel hamar népszerűvé váltak. Legnagyobb sikerét azonban mégis regénytrilógiájával (Viharvirág, 1955; Sorsvirág, 1959; Tűzvirág, 1966) aratta, amely család emlékek nyomán beszélte el a felvidéki magyarság életét az 1848-as forradalomtól az 1919-es Tanácsköztársaság honvédő harcaiig. Prózai sikerei kellettek ahhoz, hogy mégis újra kiadják verseit (Zengő Dunatáj c. kötetéhez Fábry Zoltán írt előszót, 1957). Élete utolsó alkotói szakaszában ismét versekkel, elégikus költeményekkel jelentkezett, ill. mozgalmi múltjának emlékeit dolgozta fel.

Emlékezet

Budapesten (Lipótváros, V. kerület Sas utca [ = Guszev utca] 20.) élt és tevékenykedett (1949-től 1974-ig); a Farkasréti Temetőben nyugszik. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította (2002-ben). Tiszteletére Győry Dezső-jutalmat alapítottak (a szlovákiai magyar irodalmi teljesítmények elismerésére, 1986?-ban). Emlékére Rimaszombatban Győry Dezső Napokat rendeznek (2003-tól). Szülőházát, Rimaszombatban és lakóházát Beregszászon (Munkácsi u. 26., a Beregszászi Művészeti Iskola falán, 1989-től; Ortutay Zsuzsa munkája) emléktábla jelöli. Viharvirág c. művét, regénytrilógiája első kötetét nagyapja, a Bem József hadnagyaként szolgált Kalla Mihály naplója alapján írta.

Elismerés

A Masaryk Akadémia Irodalmi Nagydíja (1932), József Attila-díj (1956, 1958, 1970).

Szerkesztés

A pozsonyi Magyar Diákszemle főszerkesztője (1930–1931).

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu, 2013