Bánffy Dezső, losonczi br.

Született: 1843. október 28. Kolozsvár
Meghalt: 1911. május 24. Budapest

Család

Sz: br. Bánffy Dániel (1812–1886), léczfalvi Gyárfás Anna (1821–1902). F: 1. 1865–1884: br. Kemény Mária. Özvegy. Fia: Bánffy Kazimir (1866–1922) Alsó-Fehér vm. főispánja, Bánffy Ferenc (1869–1938) politikus, szerkesztő, publicista; leánya: Bánffy Alice (1871–1948). 2. 1893-tól nagyenyedi Máthé Ilona (1862–1945) tanítónő. Leánya: Bánffy Teodóra (1898–1958). Unokája: br. Bánffy Dániel (1893–1955) politikus, nagybirtokos.

Iskola

Középiskoláit Kolozsvárott, jog- és államtud. tanulmányait a kolozsvári jogi akadémián, ill. a berlini és a lipcsei egyetemen végezte.

Életút

Családi birtokán gazdálkodott, majd a Deák-párt és a Balközép Párt egyesülése után Tisza Kálmán belügyminiszter felkérésére Belső-Szolnok vm. főispánja, Kővár és vidéke főkapitánya (1875), a megyehatárok rendezésekor (1876. XXXII. tc.) Szolnok- Doboka vm. (1876–1890) és Beszterce-Naszód vm. főispánja (1890–1892). A Főrendiház jegyzője (1875-től), a Szapáry- és a Wekerle-kormány idején a Képviselőház elnöke (1892. febr. 25.–1895. jan. 19.). Wekerle Sándor lemondását követően az uralkodó a lojalitásának többször is tanújelét adó Bánffyt nevezte ki miniszterelnökké (1895. jan. 14.–1899. febr. 26; közben a király személye körüli miniszter is: 1898. jan. 20.–1898. dec. 20). Miniszterelnöki bukását követően az aktív politikától egy időre visszavonult; főudvarmester (1899–1904) és a Főrendiház tagja. Erdélyi elvbarátaiból megalakította az 1867-es közjogi alapon álló, ellenzéki Új Pártot (1903. nov.), s beválasztották a Képviselőházba; haláláig országgyűlési képviselő (Szeged I. választókerület, 1904–1911).

Főispánként a kb. kétharmad részben románok lakta megyékben a „dobokai basa” gúnynevet kiérdemelve erős kézzel hajtotta végre a kormány utasításait, fojtotta el a nemzetiségi törekvéseket. Miniszterelnökségét mind a király, mind a Szabadelvű Párt vezetői átmeneti jellegűnek tekintették, Bánffy elsősorban az Agliardi-ügy alatt tanúsított magatartásával maga mellé állította a Képviselőház többségét, és megszilárdította helyzetét. A millennium évére elfogadta a gr. Apponyi Albert által meghirdetett Treuga Deit (‘Isten békéje’) a kormány és az ellenzék között, de még az 1896 őszén megtartott parlamenti választásokon – minden addigit meghaladó kormányzati visszaélésekkel – több mint ötödével növelte a Szabadelvű Párt képviselőinek számát. A Bánffy-kormányzat vitte keresztül a parlamentben az utolsó két egyházpolitikai törvényt, az izraelita hitfelekezet befogadását és a vallás szabad gyakorlatának biztosítását kimondót (1895. évi XLII. és XLIII. törvénycikk), befejezte a polgári igazságszolgáltatás kiépítését: elfogadtatta a közigazgatási bíróság felállításáról (1896) és az összes büntető hatáskörrel rendelkező törvényszék mellett esküdtszék létesítéséről szóló törvényt (1897), valamint az első magyarországi bűnvádi perrendtartást (1896). Törvénnyel szabályozta a költségvetés menetrendjét (1897), a munkaadók és a mezőgazdasági munkások jogállását (rabszolgatörvény, 1898), a Ludovikát egyenrangúvá tette a bécsújhelyi katonai akadémiával (1897), s elérte az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc emlékének törvénybe iktatását. Erőteljesen fellépett az aktivizálódó nemzetiségi mozgalmakkal szemben, ezekben az években öltött jelentős méreteket az erőszakos magyarosítás. A gazdasági kiegyezési provizórium 1903 végéig való fenntartásáról szóló osztrák–magyar egyezményhez csatolt záradék, az ischli klauzula (1898. aug.) az ellenzék nagyszabású obstrukcióját váltotta ki, a Tisza-féle törvényjavaslat (Lex Tisza, 1898. dec.) pedig a kormánypártot is megosztotta, az ország 1899. jan. 1.-jétől exlex állapotba került, s az uralkodó a rendkívül népszerűtlen Bánffyt menesztette. Bukása után rövid időre visszavonult a közélettől. Majd az ún. zsebkendőszavazás után, pártjával együtt csatlakozott a Függetlenségi és ’48-as Párt vezetésével létrejött ellenzéki koalícióhoz (1904. nov.), a vezérlőbizottság tagja, részt vett a nemzeti ellenállásban, a Fejérváry- kormány kinevezésekor ő szólította fel passzív ellenállásra az országot. A kormányzati, politikai válság megoldását már 1905 nyarán egy új, ’67-es koalíció megalakításával vélte megvalósíthatónak. 1905. aug.–szept.-ben az ellenzék részéről tárgyalásokat folytatott a Szociáldemokrata Párttal a választójog kiterjesztésének lehetőségéről. 1905. márc.-ban, miután Andrássyval szemben egyre inkább háttérbe szorult, s nem sikerült Kossuth Ferenc támogatását, de az udvar szimpátiáját sem megszereznie, kilépett a vezérlőbizottságból, pártja bomlásnak indult, a választási kudarc után feloszlott. Az új parlamentben elsősorban választójogi és gazdasági kérdésekkel foglalkozott.

A nemzetiségi kérdés tekintetében markáns álláspontot foglalt el, amelyet A magyar nemzetiségi politika (1902) c. munkájában fejtett ki. Úgy vélte, hogy a nemzetiségek elmagyarosítását minden rendelkezésre álló eszközzel elő kell segíteni: a magyarosítás szempontjából fontos eszközként ajánlotta a felekezeti iskolákkal szemben a népoktatás államosítását, valamint a telepítéseket a magyar etnikai tömbök határai mentén. Kezdeményezte a család- és településnevek magyarosítási folyamatának felgyorsítását. Javasolta továbbá, hogy magyarul nem beszélő cselédek ne kerüljenek alkalmazásba, ill. magyarul nem tudó piaci árusoktól a magyarok ne vásároljanak. Az egységes magyar politikai nemzet gondolatát az egységes magyar etnikai nemzet gondolatával kívánta felváltani.

Emlékezet

Budapesten hunyt el, a Kerepesi úti (= Fiumei út) temetőben nyugszik, síremléke Kallós Ede szobrászművész alkotása. A sírt a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította (2001-ben). Sashalmon (Budapest XVI. kerület) róla nevezték el a Bánffy Dezső utcát (1954-től Szertár utca). Makón is – már életében! – utcát neveztek el róla (1900-tól a Fuvola utcát).

Elismertség

Az Erdélyrészi Református Egyház főgondnoka. A Választójog Országos Szövetsége alapító elnöke (1910–1911).

Elismerés

A Szent István-rend Nagykeresztje (1899).

Szerkesztés

A Magyar Közélet c. lap kiadója; írásai az említetten kívül elsősorban a Fővárosi Lapokban (1895), az Erdélyi Protestáns Lapban (1900–1904), a Budapesti Naplóban (1902), a Debreceni Protestáns Lapban (1902–1904), a Pester Lloydban (1902–1908), a Pesti Hírlapban (1903–1906), a Pesti Naplóban (1903–1906), a Dunántúli Protestáns Lapban (1904–1908), az Österreich–Ungarische Revue-ben (1904-től), a Budapesti Hírlapban (1906-tól) és a Református Szemlében jelentek meg (1909-től).

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu, 2013