Bányai Elemér – a lexikonok téves adatával szemben – 1873. augusztus 22-én született az erdélyi örmények központjában, Szamosújvárott. A Zuboly néven is alkotó újságíró – nevét Shakespeare Szentivánéji álom című drámája egyik szereplőjétől kölcsönözte – maga is örmény katolikus családból származott, szüleit azonban nagyon hamar elvesztette. Édesanyja, aki a szatmári tanítónőképző intézet egyik első évfolyamában végzett, 1880-ban; édesapja, Ifj. Bányai Tivadar, Szamosújvár alkapitánya 1883-ban hunyt el. Első gyámja, édesapja testvére, Bányai Károly, a szamosújvári Világosító Szent Gergely Fiúárvaházba adta a tízévesen árvaságra jutott kisfiút, majd a máramarosszigeti református líceumban folytatta tanulmányait. Néhány évvel később, 1889-ben azonban gyámja is elhunyt, s egy távoli rokona, a szintén Bányai Elemér névre hallgató szamosújvári orvos taníttatta tovább. Bányai Elemér Bányai Elemért a kolozsvári piarista főgimnáziumba íratta be, hősünk itt is tett sikeres „érettségi vizsgálatot“, 1893-ban. 1894 októberében egyéves önkéntesi szolgálatra vonult, tiszti vizsgái után azonban visszatért szülővárosába, ahol helyi közhivatalokban helyezkedett el. Második gyámja, Bányai Elemér, jogi pályára szánta hasonló nevű rokonát, ám Bányai Elemér inkább a bölcsész tanulmányokat választotta: a kolozsvári tudományegyetemen magyar–francia szakos középiskolai tanári és bölcsészdoktori oklevelet szerzett (egyetemi doktori értekezését Lisznyai Kálmán munkásságáról írta, 1903-ban). Öt évet élt Kolozsvárott, ez alatt az idő alatt rendszeresen írt a helyi újságokba, elsősorban a Magyar Polgárba, a Kolozsvári Lapokba és az Ujságba. Tanulmányai befejezése után visszatért szülővárosába, ahol megalapította a Szamosujvári Közlönyt, ám a lap hamar csődbe ment, ezért elvállalta annak a fiúárvaháznak a felügyelői állását, ahol korábban maga is „nevelődött.“ Egy évet élt a legsúlyosabb anyagi körülmények között, ám nemsokára váratlan ajánlatot kapott: kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum díjnokává. Felköltözött Budapestre 1904-ben, s még ugyanebben az évben feleségül vette Czech Júlia Lottit, ezzel elkezdődött Bányai Elemérnek egy rövid, boldogabb korszaka.

A Budapesten már Zuboly néven publikáló „újdondász“ 1904-től rövid élete, a még hátra lévő, valamivel több, mint tíz éve alatt szinte minden fővárosi újságba írt. Állandó rovattal rendelkezett a Budapesti Hírlapban (Különfélék címmel), a Pesti Napló a lap kolumnistájaként alkalmazta, tárcákat írt rendszeresen a Pesti Hírlapba, miközben a Magyar Nemzet szerkesztőjeként és a Magyarország belső munkatársaként is tevékenykedett – s ezek csak azok a napilapok, amelyek foglalkoztatták. Budapest történetének érdekességeit a Vasárnapi Ujság olvasóival osztotta meg, irodalomtörténeti dolgozatokat írt a Magyar Könyvszemlébe, a Könyvtári Szemlébe és az Irodalomtörténeti Közleményekbe, történeti tárgyú adatközléseit a Századok jelentette meg (amúgy, „mellékesen“ Ő állította össze a Századok első évfolyamainak név- és tárgymutatóját és feldolgozta a Pesti Hírlap első évtizedeit is). De írásait közölte még a Nyugat (!), a polgári radikálisok lapja, a Huszadik Század, a liberális Politikai Hetiszemle és A Polgár, de ha valamennyi publikációját, ifjúsági írását, színi kritikáját stb. felsorolnánk, aligha nem háromszor ennyi terjedelem sem lenne elég. Azt azonban még feltétlenül meg kell említenünk, hogy elsők között foglalkozott Magyarországon armenisztikával: ő írta és szerkesztette az egyik első magyarországi örmény folklórkönyvet (az örmény anekdotákat és „egyéb apróságokat“ rendezte sajtó alá – két kötetben). Valójában talán arra volt a legbüszkébb, hogy 1908-tól részt vehetett a Tolnai Világtörténelme munkáiban: e vaskos kötetekbe Bányai Elemér írta a magyar történelmi fejezeteket és a Napóleon korát taglaló részt is ő jegyezte. És persze ne feledkezzünk meg arról sem, hogy műfordítóként is jeleskedett: Verne Gyula néhány művét (pl. Dél csillaga) is Zuboly tolmácsolta…

Miről is szóltak valójában Bányai Elemér írásai? Zuboly, ellentétben barátjával, Ady Endrével, nem a – mai szóval élve – tényfeltáró újságírás képviselője volt. Írásai túlnyomó többsége a tudományos dolgozat, a történelmi életrajz és a népszerű ismeretterjesztés határát járták be. A főváros krónikásaként tartották számon, gyakran azonban csak Pest funerátorának hívták. Funerátor az a korabeli tisztviselő volt, akinek a feladata a haláleset bejelentésétől, az anyakönyveztetésen keresztül a temetés lebonyolításáig tartott. Legfontosabb kötelessége azonban az elhunyt életiratának az összeállítása volt, amely kiterjedt a megboldogult családi körülményeinek rögzítésére, tevékenységének összeállítására, munkásságának méltatására. Az életirat alapja lett a gyászbeszédnek, amelyet a pap mondott el a gyászoló rokonok előtt. Bányai Elemér tíz éven át írta nekrológjait, sajátos hangú, munkásság-összegző életiratait Budapest székesfőváros híres, kevésbé híres és hírhedt személyiségeiről. De még ennél is többet tett Zuboly! Nemcsak életutakat ismertetett, de megírta a lebontásra ítéltetett fővárosi épületek „életiratait“ is, összegyűjtötte és részben közzétette mindazokat az irodalom- és művelődéstörténeti érdekességeket, amelyek Pest ún. belső kerületeinek ismertebb házaihoz fűződtek. Több emléktáblát maga is kezdeményezett, s jóllehet a fogalmat ilyen formán még nem ismerte, mégis elsőként határozta meg az irodalmi emlékhelyek jelentőségét. Az igazság az, hogy Bányai Elemér volt a magyar emlékezetkultúra első kutatója!

Alkotó évei alatt azonban Bányai Elemért tragédiák sora sújtotta. 1906 elején megszületett kisleánya, aki azonban csak néhány hónapot élt. Nem sokkal később felesége is megbetegedett: 1907 nyarán ő is elhunyt. Zubolyt – akit ilyen közel ért a halál – belefeledkezett munkájába: életirataiban igazán átélte a gyászoló hozzátartozó tragédiáját, írásai gyakran szenvedélytől túlfűtöttek, együttérzők, empatikusak lettek. A Nagy Háború kitörése után mozgósítási parancsot kapott maga is, mert korábban, tartalékos hadnagyként szolgált. Bányai Elemér, ekkor éppen a Magyarország belmunkatársaként munkálkodott, lapja sikertelenül próbálta felmenteni tán legjobb kollégáját. Zubolyt kinevezték főhadnaggyá, s 1915. március 8-án indult el az északi harctérre (egyes adatok szerint, mint a VII/3 menetszázad parancsnoka). Irodalomtörténeti érdekesség, hogy útközben áthaladt Csucsán is, ahol üdvözlő kártyát hagyott barátjának, Ady Endrének is. Adyval azonban nem találkozhatott: a költő, Csinszkával, épp akkor indult házasodni Pestre! Soha többé nem találkoztak…

Bányai százada 1915 márciusában érkezett meg Uzsokra (Ung vármegye, Nagybereznai járás, a mai Ukrajna kárpátaljai területe). A század egy kis rutén falu, Komarniki közelében helyezkedett el, az oroszok pedig szinte állandóan lőtték az Uzsoki-hágó környékét, mint fontos stratégiai területet. Nagypénteken, 1915. április 2-án ismét heves tüzérségi támadás érte Bányai Elemér századát. Egy becsapódó gránát eltalálta Zubolyt, amely jobb karját vállából letépte, valamint egész felsőtestét is átjárta. Borzasztó szenvedések között halt meg. A holttestet hordágyon vitték be Komarnikiba, s másnap, nagyszombat délelőtt, a falu temploma mellett eltemették. A zászlóalj napiparancsa április 12-én jelentette a halálhírt, ám a történet itt még nem ért véget.

A tragédia az egész főváros közönségét megrázta. Halálhírére Ady Endre két versében is búcsúzott tőle (Szegény Zuboly emlékére és a Zuboly emléktáblájára), nekrológot írt róla – többek között – Bölöni György, Krúdy Gyula, Kunfi Zsigmond, Schöpflin Aladár, Szép Ernő stb. A Budapesti Újságírók Egyesülete (BÚE) pedig rögtön a halálhír után, 1915. április 17-én elhatározta, hogy felkutatja és hazahozatja Bányai Elemér sírját. Miután a gorlicei áttörés sikerrel járt, s visszaverték az Uzsoki-hágóból az oroszokat, lehetővé vált, hogy a BÚE küldöttséget indítson Zuboly földi maradványainak elszállítására. A kis küldöttség, amelynek tagja volt egy funerátor (= temetkezési szakember) is, Ungvárott engedélyt kapott a sír exhumálására. A katonavonat 1915. szeptember 12-én érkezett Komarnikiba, ahol kalandos körülmények között sikerült azonosítani Bányai Elemér ideiglenes sírját. A templom melletti dombon ugyanis két Bányai Elemér volt eltemetve – azaz történetünkben már a harmadik Bányai Elemér vesz részt! Ez a Bányai Elemér egy kolozsvári jogászhallgató volt, aki szintén ebben a szakaszban szolgált, s kb. ugyanekkor hunyt el. Bányai Elemér-Zuboly egy magas, vörös kőkereszt alatt nyugodott, az azonosítás után holttestét érckoporsóba helyezték, néhány nap múlva elindult a különítmény hazafelé. Bányai Elemér újságírót 1915. szeptember 19-én, vasárnap délelőtt, a Kerepesi úti temetőben, a hősök parcellájában, katonai pompával temették el.

A gyászbeszédet – érdekes véletlen, épp Ady nagy ellenfele – Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök mondta, a Martinovics-szabadkőműves páholy nevében, 1915. szeptember 26-án, Jászi Oszkár búcsúztatta. Síremlékét évekkel később Kallós Ede szobrászművész, arcképét Czigány Dezső festőművész készítette el (mindkettőt a BÚE megbízásából). Összegyűjtött munkáit szintén a BÚE jelentette meg, 1916-ban (a kötetet Mikes Lajos szerkesztette). Törzshelyén, a Centrál-kávéházban, halála után megalakult a Zuboly-terem. Emlékét Budapesten, a XVI. kerületben (= Sashalom) utca is őrzi, ahol emléktábláját is elhelyezték (Bányai Elemér utca 1.). A sírt a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította (2001-ben).