1. mű: Szekfű Gyula: Schittenhelm Ede. (Magyar Szemle, 1937. július)

Műfaj: történeti publicisztika, esszé

1. 1. Schittenhelm Ede honvéd tüzértiszt volt, elesett Budavár ostromakor, 1849. május 8-án. Síremléke az Alvinczi út és a Bimbó út sarkán áll, minden évben, a forradalom évfordulóján emlékünnepséget tartanak ott. (Valójában Sch. E.-nek két síremléke van, az eredetit, amelyet a Budapesti Polgári Lövész Egylet 1904-ben állíttatott fel átköltöztették Sch. E. hamvaival együtt a Kerepesi úti Temetőbe. Ami most a Bimbó úton látható az az eredeti síremlék pontos mása, amelyet a lokálpatrióták újra kifaragtattak és felállíttattak!) Az 1848/49-es hősről először Benedek Elek írt rövid megemlékezést.

1. 2. Szekfű Schittenhelm példaadásában a magyarság nemzeti ügyéért életét áldozó „deutschungar“ (= magyarországi, asszimilálódott, magyar érzelmű német) hősi példáját említi 1937-ben, amikor reális veszélyként bukkant fel a disszimiláció. A disszimiláció Szekfűnél az egy-két generáció óta asszimilálódott „német vérűeknek“ a Német Birodalom érdekeit támogató „lelki visszanémetesedését“ jelentette. A disszimiláció elsősorban a már magyarosodott középosztályt fenyegette: a »völkisch«-gondolat épp a németség fejlődésére és felemelkedésére a legnagyobb jelentőségű találmány, s a német hegemónia terjeszkedésének legcélszerűbb eszköze. Mivel a középosztálynak nem volt vagy csak alig volt francia és angol műveltsége, kulturális hatások elsősorban Németországból érték. Szekfű reális veszélynek érezte, hogy a rendkívül hatékony és expanzív náci ideológia szolgálatába állítsa a magyarországi, már asszimilálódott németséget, azaz attól tartott, hogy egész nemzettestek szakadhatnak ki a völkisch ideológia révén a magyarságból.

1. 3. A vita valójában Prohászka Lajosnak a Minerva című lapban 1932 és 1935 között megjelent írásaival kezdődött (A vándor és a bujdosó címmel 1936-ban kötetben is megjelent). A mű tkp. az első nemzetkarakterológiai munka, amelynek lényege – sarkítva – az, hogy a német népet elsősorban a vándorszellemiség jellemzi, amely az örök továbbfejlődés, továbbhaladás vágyában ölt testet. Alapélményük az, hogy minden örökké változik, fejlődik. Mindig új feladatokat tűznek ki maguk elé. Ezért van az, hogy a német kultúra soha sem lesz teljesen befejezve. Ezzel ellentétben a magyarság a bujdosók népe. A magyarság alapélménye a némettel ellentétben az, hogy minden örökké változatlan. Ebből vezethető le óriási tűrőképessége, hogy soha nem törekszik hódításra, terjeszkedésre, ellentétben a végtelenség mámorától hajtott némettel. A magyar elszigetelődik a külvilágtól, és független akar lenni, nem holmi zsigeri nacionalizmusból, hanem mert fél az idegentől, amely őt változásra ösztökéli. A hagyományos németgyűlölet nem is igazi gyűlölet, inkább egyfajta harag, amely azt az embert jellemzi, akit felzavartak nyugalmából. Ezért van az is, hogy a társadalmi változások a magyarságon belül mindig hirtelen, lökésszerűen mentek végbe, mivel a változatlanság iránti vágyból fakadóan az esemény sokáig „halogatódik“, amikor pedig már muszáj, hogy megtörténjen, akkor hirtelen tör felszínre, és a hirtelen cselekvést a magyarság mindig elhibázza.

Frappánsan úgy lehetne ezen okfejtést kiegészíteni: a németséget az éhség szabadsága, a magyarságot a szabadság éhsége jellemzi!

1. 4. Szekfű válaszolt Prohászkának (Nem vagyunk bujdosók címmel, szintén a Magyar Szemlében), ill. Prohászka írásai késztették arra, hogy ő is végiggondolja a magyar–német együttélés különböző történeti szakaszait, különös tekintettel a jelen veszedelmeire. Szekfű Schittenhelm-cikke azonban újabb vitát robbantott ki az asszimiláció vs. disszimiláció vitát. A cikk legalább akkora sajtópolémiát robbantott ki, mint a Prohászka-féle dolgozat. Szekfű írására reagált – többek között – Bajcsy-Zsilinszky Endre, Pethő Sándor, Schöpflin Aladár és Veres Péter is, de a legszenvedélyesebb válasz Szabó Dezső tollából érkezett.

2. mű: Szabó Dezső: Ede megevé ebédem! Milyen Szekfű nyílt Schittenhelm Ede sírján? (Ludas Mátyás Füzetek, Bp., 1937. okt. és Egyenes úton. Tanulmányok és jegyzetek. I–II. köt.)

Műfaj: politikai pamflet

2. 1. Szabó Dezső művének különös címe egy korabeli gyorsírási tankönyv példamondatát idézi. A gyakran leírt mondattal egyrészt azt kívánja közölni, hogy Szekfű írásában sokszor emlegetett – mai szóval élve már-már történeti közhelyeket állít – a magyar–német egymásrautaltságról, az ún. sorsközösségről; másrészt a névazonosság révén kétségbe vonja a Szekfű által magyar patriótává előléptetett „Edék“ érdemeit. Az „Edék“ nem lettek igazi magyarokká azáltal, hogy az adott körülmények között a magyar érdekekkel egybeesőnek találták saját érdekeiket: az abszolutizmus korában sok-sok „Ede“ állt az elnyomó idegen hatalom szolgálatába, hogy a kiegyezés korszakában azután ismét azt találják előnyösebbnek, ha akár túlzásig is vitt magyarkodással szerzett hazafias érdemei bűnös könnyelműséggel osztogatott jutalmául a „fajmagyarság“ rovására gyarapodhattak, terjeszkedhettek. Szabó Dezső szerint a másod- vagy harmadgenerációs németek azért nem disszimilálódhatnak, mert még nem is asszimilálódtak! Azok a németek pedig, akik az ún. volksdeutsch ideológia hatására szembefordulnak a magyar állammal, azok a „hazaárulás minősített esetét“ követik el, s ebben az esetben azonnal ki kell utasítani őket Magyarországról, vagyonukat el kell kobozni, földjüket pedig szét kell osztani a magyar parasztság között.

2. 2. Szabó Dezső a magyar népet ugyanis az eszményített parasztsággal azonosította, amely az ősi ázsiai tulajdonságokat hordozza és a neki tulajdonított faji sajátosságokat adottságoknak tekintette. Mindezt szembeállította a modern középosztály idegen – elsősorban német és zsidó – eredetével és kultúrájával. Véleménye szerint új, paraszti középosztályt kell teremteni, a zsidó kapitalizmust és a középosztály német és zsidó részét ki kell szorítani. Az archaikus, magába zárt parasztság és a modern, külföldre tekintő felső réteg hasadását az idegen hódításból, a Habsburg-uralomból vezette le. Abból, hogy nemzeti elkötelezettség híján – az alkotmányos politizálás magyar nemesi törekvéseivel szemben – az idegen dinasztia felülről és kívülről verbuvált helytartókat, új arisztokráciát és polgárságot ültetett a magyarság fölé. Mindez oda vezetett, hogy a külföldi mintákat követő idegenek, „Edék“ gyarmatosították a nekik kiszolgáltatott, magára hagyott és az idegen állam által elnyomott magyarságot. A felső és az alsó rétegek, az idegenek és a magyarok közötti szakadás a 17–18. században következett be, s azt a 19. századi függetlenségi törekvések leverése után a kiegyezés véglegesítette azzal, hogy a kiépülő magyar államot hozzákapcsolta a Habsburgok – önmagát túlélt és pusztulásra ítélt – államalakulatának sorsához.

Egyik oldalon áll tehát a magyar faj, a másikon az idegen maszlag.

3. Faj és maszlag

3. 1. Szabó Dezső politikai írásaiban gyakran használta a ‘faj‘ fogalmát. Gombos Gyula – Szabó Dezső monográfusa – szerint a fogalom politikai publicisztikai megjelenése összefügg a darwini tanok terjedésével. A természetes kiválasztódás és az erősebb faj életben maradásának elve betört a politikai írások sorai közé. A faj fogalom megjelenése a 19. század végén tudományos köntöst adott a publicisztikai írásoknak. Elsők között Ady használta ezt a kifejezést: Adynál a ‘faj‘ és a ‘fajta‘ rendkívül tudatos választás volt. Részben azért, mert Adyt módfelett érdekelte kora tudománya (tudományos alapon utasította vissza Prohászka Ottokár „tudományos maszlaggal [no lám!]“ leöntött prédikációit. Részben viszont azért, mert Ady szándékosan ritkán használta a ‘nemzet‘ kifejezést, mert a múlt távlatában egy mélyebb, nyitottabb fogalmat keresett a nemzet fogalmával visszaélő lázasan handabandázó hazafiakkal szemben. E fogalom Adynál elsősorban az akkori úri osztállyal szembeni ellenállást jelentette, továbbá az azonosulást a nemzetből kizárt magyar néppel, a társadalom alsóbb rétegeivel. (Mint közismert Szabó Dezső Ady egyik leghívebb követője volt).

3. 2. A ‘faj‘ jelentése Szabó Dezsőnél kibővült, mert véleménye szerint ez elsősorban történeti és pszichikai (de nem biológiai) képződmény. A magyarság évszázadok óta együttélő és egymásra ható egyének közössége, azaz néhány generáció alatt nem lehetséges az asszimiláció. E tartós együttélés leginkább a magyar parasztságra jellemző, azaz Szabó Dezsőnél a magyar parasztság = magyarság = magyar faj. Az ún. volksdeutsch mozgalom ugyanakkor szintén faji törekvés, s ezt Szabó Dezső szerint csak a magyar faji önvédelem eszközeivel lehet megállítani. Szekfűnek szemére hányta, hogy a magyar faji gondolat iránt nincs benne semmi megértés, elutasít és megbélyegez minden faji szempontot a magyar politikában. Nem veszi tudomásul, hogy igenis van sajátos, egyedi magyar faj, amely követeli jogait. Magyar mítoszt, magyar vérfilozófiát kell propagálni a német vérfilozófiával szemben. A „szentistváni gondolat“, amelynek Szekfű oly buzgó hirdetője, az idegeneknek kedvez, a magyarságot sújtja! Nem kevésbé veszedelmes „maszlagolás“ folyik a magyar irredenta gondolat jegyében: Németország támogatása reményében odadobjuk a gyeplőt a hazai németség kezébe, aminek következtében a trianoni Magyarországon hasonló veszélyhelyzet állhat elő, olyan, amely annak idején Erdély elvesztéséhez vezethetett.

4. Szekfű Gyula és Szabó Dezső

Szekfű Gyula és Szabó Dezső. Egykor kollégiumi társak voltak. Barátok sosem.

4. 1. Szekfű 1937-ben már a kor egyik legismertebb történésze, kultúrpolitikusa volt, mögötte több, igen nagy visszhangot kiváltó kötettel, publicisztikával. Művei közül nem egy épp a németellenes „kuruc“ mítoszokkal való, illúziók nélküli szembenállásról, sőt megtépázásáról szólt, valamint a keresztény-germán kultúrkörhöz való beilleszkedést hirdette; az öregedő történészt egyre jobban jellemző racionális érvrendszerrel, tárgyszerűnek látszó okfejtéssel. Megfontolt vizsgálódás, ideológiai vándorutak, bölcs ítélet.

4. 2. Szabó Dezső 1937-re már elszigetelődött. Jóllehet a népi írók többsége még váteszként tekintett rá, mind egykori baloldali, mind egykori jobboldali harcostársai magára hagyták a sehová-sem tartozó írót. Írásait azonban még mindig szenvedélyes ítélkezés, gyors robbanás, stílusát a jelzők szándékolt bravúros túlzsúfoltsága, a szokatlan szófűzések mesteri használata jellemzi. A faji forradalom, a magyar parasztság apoteózisa azonban nem érkezett el. Üldözött prédikátor egy szószék nélküli gyülekezet élén, örökös vezérjelölt egy végletesen és véglegesen elsodort országban.

Szekfű Gyula és Szabó Dezső. Vajon ki a vándor és ki a bujdosó?