„Ahogy a kezem emlékezik egy jó bot fogására vagy egy ostor nyelére úgy eszembe jut – vagy tán az orromba jut? – egy-egy kedves régi illat. Az ibolya, amit árokparton szedtünk, a kakukkfű, a vadszelence, a szentgyörgyvirág vagy a régi temetők ódon őszirózsa illata.”

(Lőrincze Lajos: Hazamegyek a falumba, 1991)

Nagyon érdekes, hogy már az egyik első nyelvemlékünkben, az Ómagyar Mária-siralomban is megtalálható virág szavunk: „Világnak világa/Virágnak virága”. Virág szavunk ősmagyar kori szóhasadás eredménye: a világ ‘fény, ragyogás, világosság’ szónak egy változata. A virág eredetileg ‘fényes jelenséget’, ‘színességet’ ‘pompázatot, káprázatot’ jelentett. Az l—r hangváltás nem ritka a magyar nyelvben, például a fúl—fúr szavaink és származékaik (fullánk, fúró) esetében vagy lásd még csalit szavunk nyelvjárási „kistestvérét” a csaritot. A világ és virág főnevek jelentésének összefüggése persze más nyelvben is kimutatható: az orosz szvet ‘világ’ és cvet ‘virág’ is etimológiai rokonságban áll egymással, csakhogy ott szó eleji sz—c hangváltás következett be!

Az ótörök eredetű som ‘hosszúkás, piros, csonthéjas erdei gyümölcs’ szavunk pedig már a Tihanyi alapítólevélbe, az első nyelvemlékünkbe „bújt” néhány tucat magyar szó között is fellelhető. Egy szép, nagy somfabokor ugyanis meglehetősen feltűnő egy tájban, nagyszerű tájékozódási pontul szolgál: Inde ad sum bukur rea… azaz innen megyünk egészen a sombokorig. A somfa ugyanakkor igen kemény fa is volt, jól lehetett belőle sétabotot, verekedő eszközt vagy terelő szerszámot csinálni. Nem véletlen, hogy a gyümölcs német neve Kornelkirsche, amely kifejezés első része a latin cornus ‘szarv, szaru’ szóból ered, mert akárcsak egy szarv, annyira kemény a fája. Angolul is Cornelian cherrynek vagy csak egyszerűen cornelnak hívják a somot. A 19. században, nyelvújítóink a magyar utóneveket is próbálták megmagyarítani, a Kornél férfinévre, a jelentése alapján kitalálták a Soma nevet. Manapság mindkét utónevünk békésen megfér egymás mellett a naptárban, sőt a Soma mintha egyre népszerűbb lenne – még Somogy megyében is. Kevesen tudják, hogy szép Somogy megyénk elnevezése is összefügg ezzel a gyümölccsel, miként a Szilágyságnak névadója a szil szavunk lett!

A szelence ‘kicsiny, de nagy becsben tartott fedeles dobozt’ jelent, a szláv szolnica ‘sótartó’ szóból származik. Nálunk, Szentgálon azonban az orgonát hívják ilyen néven! Bizony nem a templomi orgonát, hanem a fehér és lila virágot termő gyönyörű virágot nevezik szűkebb pátriámban szelencének! Van duplaszelence és szimplaszelence is, attól függ, hogy a másutt orgonának nevezett szép virág milyen dús szirmot ad. A nagyon dús szirmú orgonát teljes szelencének is hívják. Sokan ismerjük gyermekkorunkból a Hej tulipán, tulipán című dalt, amelynek második sorában fordul elő: teljes szegfű, szarkaláb. Teljes, azaz sűrűn nőtt, szirmokkal teli virág, ilyen lehet akár a szelence, vagyis az orgona is. Erdélyben pedig az orgonát borostyánnak nevezik. Reményik Sándor, a méltatlanul elfeledett nagy költő egyik szép verséből idézzük: „Mi ismerjük a messze húzó vágyat, / Amely ragad a nyíló orgonához, / Lelkünk mégis a borostyánhoz áldoz. / Így szeretjük a testvér-orgonákat.”

Májusban a gyöngyvirág nyílt, amelyet nálunk, Szentgálon szentgyörgyvirágnak hívtak. A népi elnevezések egy része ugyanis a nép életének egy-egy fordulópontjához, vagyis fontos névnapokhoz kötődik. Szent György napja, azaz április 24-e igen jelentős dátum volt, ekkor hajtották ki az állatokat. Nekünk, falun élő gyerekeknek is nevezetes volt ez a nap, mert ezután már lehetett mezítláb (Illyés Gyulát idézve mezétláb) járni. Ezen a napon általában már beköszöntött a gyöngyvirág, s bizony nagy szerencse érte azt, aki már ezen a napon rálelt néhány szép szentgyörgyvirágra. Én is 24-én születtem, csak jó félévvel később. Sok helyen november 24-én, azaz egy nappal a kalendáriumi dátum előtt ünnepelték a Katákat, Katikat, Katalinokat. Legtöbbünknek erről a gyönyörű női névről a hétpettyes katicabogár jut az eszébe, jóllehet a Katalin, sőt Katica nevünk is számos virágnévben előfordul. Katicavirágnak hívnak egy kék virágú boglárkafélét, amelynek közeli rokona a dísznövényként ismert borzaskata. Katarózsa a neve egy későn nyíló őszirózsafélének (igaz, hogy ez utóbbit néhány helyen margitvirágnak nevezik).

Gyermekkoromban a falubeliek nagyon sokféle növényből készítettek inhaláló, köptető vagy egyéb tisztító főzetet. Sajnos nekem a gyomrommal mindig baj volt, sok gyógynövényt kipróbáltam, míg végül ráleltem a pipitérre: gyomorbajokon kívül forrázata torokgyulladáskor is segít, valamint hatásos borogatást nyújt nyílt sebre. A sok „enyhely” miatt a pipitért nem véletlenül hívják orvosi székfűnek is, ám ez csak az orvosi jelző magyarázata. A szék természetesen itt nem ‘ülőalkalmatosságot’ jelöl, a régi magyar nyelvben így hívták a tojássárgáját is, azaz itt csak egy sárga színű virágról van szó, amelyik kiválóan felhasználható mindenféle betegségek gyógyítására. Volt, hogy lecsattintottuk a virágot, megszárítottuk és különösen jó teát készítettünk belőle. Bizony olyan is volt, hogy az asszonyok a virágot hajmosáshoz is használták szőkítésre vagy székítésre! Lám utóbb kiderül, hogy a szék és szőke szavunk is valahol régen összefüggött egymással. A réti pipitér egyébként nyelvi játékra is ösztönöz: minden bizonnyal ez az egyetlen virágnevünk, amely visszafelé olvasva ugyanaz, mint elölről…

Amikor hetvenéves lettem, Szentgálon kedves ünnepséget rendeztek tiszteletemre, és ellátogattam a helyi iskolába is. Törtem ám nagyon a fejem, miről is mesélhetnék szülőhelyem iskolásainak? Végül úgy döntöttem, hogy saját nyelvjárásunkról mondok el egyet-mást. Megkérdeztem a gyermekeket ismerik-e a nyakaszegett nevű kicsiny virágot? A tanítónőn kívül talán csak egy kisfiú ismerte így fel a hóvirágot, mert bizony minálunk, a régiségben, ez volt a neve ennek a tavaszi hírnöknek. A nyakaszegett volt az első virág, amiért hegyet másztunk, ruhát szaggattunk önfeledten, mert tudtuk, hogy közel már a tavasz, amikor minden virágba borul. Nyakaszegettnek hívtuk a hóvirágot, mert a virágot tartó vékonyabb szárrész meghajlik, a virág ezért lehajtja fejét, azaz leszegi. Leszegett fővel, azaz lehajtott fejjel mondjuk ma is, ha meghajtjuk fejünket a tiszteletadás és bizony néha a szégyenkezés okán.

Százados évfordulóján, a Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írásával, tisztelettel és főhajtással emlékezik meg a Szentgálról indult nyelvművelő nyelvész professzorról, Lőrincze Lajosról. Tiszteletére az Édes anyanyelvünk című rádióműsorából és önéletrajzi írásaiból állítottunk össze egy csokrot. Kék virág a virágszerető szelíd professzor emlékének. Az alábbi linken olvashatnak róla: http://nevpont.hu/view/11443

A kép forrása: http://zaol.hu/hirek/multidezo-pais-dezso-dijasok-1986-2012-1722342