„Kicsoda az Úr és melyik unokámat kívánja nőül kérni?”

Ezekkel a meghökkentő szavakkal fordult ózdi és zádorházi Sturmann Márton, dúsgazdag Gömör megyei földesúr farádi Veres Pálhoz, Nógrád megyei nagybirtokoshoz. A különös öregúr szokatlan kérdése érthető volt, hisz négy fia és két leánya elvesztése után, három leányunokájával tótgyörki kastélyába vonult vissza, ahol magányosan élt, minden kérőt elhessegetve a rég eladósorba került hölgyek körül. A magyarul nem tudó nagyapa amúgy nemcsak a megyei közéletben volt ismert: Coalitio néven Sturmann Márton alapította az első magyarországi vasmű részvénytársaságot, ahol az első részvényt maga József nádor jegyezte (1810-ben). A nádor később is jó barátságban maradt az rt-alapító nagyapával, a Sturmann családban pedig nem volt ritka a Hermin női név: Hermina Mária Amália anhalti hercegnőről, József nádor második feleségéről, István nádor édesanyjáról nevezték el Sturmann Márton második leányunokáját, történetünk hősét: beniczei, micsinyei és pribóczi Beniczky Hermint is. Az ifjú Veres Pál Hermint kívánta nőül kérni.

„Micsoda skandalum! Ki hallott már ilyet?”

Ezekkel a meghökkentő szavakkal fordult idősebb farádi Veres Pálné felsőkubini Meskó Magdolna menyéhez, Beniczky Herminhoz. Az idős hölgy őszinte megbotránkozását Hermin azzal vívta ki, hogy egyetlen kisleánya nevelését nem bízta sem szárazdajkára sem idegen nevelőkre (sem német Gouvernante-ra, sem francia gouvernant-ra, sem angol nörszre). Veres Pálné ugyanis maga tanította meg írni-olvasni Szilárdát, s e szokatlan nevű csöppség fejlődését születésétől kezdve nyomon követte: naplójában pontosan feljegyezte, hogy napról-napra milyen események történtek a gyermekkel, leírhatatlan boldogságot nyújtva ezzel a szülőknek, nem kevés dohogást pedig a nagyszülőknek. A magyarul akkor még alig tudó Beniczky Hermin ugyanis hamar árvaságra jutott, nagyapja pedig kiválóan értett bányái és gyárai felvirágoztatásához, ám a nőnevelésben kevéssé volt járatos. Hermin gyermekkora meglehetősen sivár egyhangúságban telt el, egyetlen szórakozását a családi whist-partik mellett a német szentimentális regények olvasása jelentette. Az ifjú feleség megfogadta, hogy gyermekét másképpen neveli, mindenek előtt magyarul fogja megtanítani.

„Kicsoda írta ezt? Madách Imre? Az lehetetlen!”

Ezekkel a meghökkentő szavakkal fordult Veres-Beniczky Hermin férjéhez, Veres Pálhoz, miután elolvasta Arany János lapjában, a Koszorúban megjelent írást, amelyet sztregovai és kiskelecsényi Madách Imre jegyzett. A kortalan hölgy őszinte megbotránkozását Az ember tragédiája írójának akadémiai székfoglalója, pontosabban annak írásban megjelent, szerkesztett változata vívta ki. Madách Imre házasságának kudarca után, gyakran tett rövidebb-hosszabb látogatást régi barátja, a Veres család vanyarci (Nógrád megye) kastélyában. A már súlyos beteg költő igazi szellemi otthonra lelt Vereséknél, ahol értő közönség – köztük Veres Pálné és Szilárda leánya – előtt olvashatta fel legújabb műveit, köztük nagy drámája részleteit is. Madách A nőről – különösen aesthetikai szempontból című ominózus munkájában ugyanakkor megállapította, hogy a nő elméletileg képes hasonló szellemi teljesítményre, mint egy férfi, ám ha mégis erre vállalkozik, akkor személyisége óhatatlanul is torzul. A nő könnyebben felfog és tanul, ám híjával van a teremtő „geniusnak”. Dilettáns marad és soha a művészetet előbbre nem viszi.

„Micsoda skandalum! Ki hallott már ilyet?”

Ezekkel a meghökkentő szavakkal fordult Veres-Beniczky Hermin férjéhez, Veres Pálhoz, miután elolvasta Madách Imre írását. Hermin azonban nemcsak szónokolt, hanem rögvest tollat is ragadott és első felindulásában véleményét is papírra vetette „e gyalázatos” irományról (A Felhívás a nőkhöz címmel 1864-ben írt írása, hosszas huzavona után, csak 1865. október 28-án jelenhetett meg Jókai Mór lapjában, A Honban.) Kétségtelen, hogy jelenleg a nők közül csak kevesen tanulnak, ám erről épp’ hogy a férfiak tehetnek. Az állam ügyeit ugyanis kizárólag férfiak intézik, azok azonban a nők tudományos képzéséért vajmi’ keveset tesznek. Elzárják a hölgyek elől a magasabb műveltséghez jutást, így azok csakis idegen nyelvet és illemszabályokat tanulnak. Ha pedig a női hivatáskör kizárólag a családi életre korlátozódik, a jó gazdasszonynak ugyancsak igen nagy szüksége van műveltségre és az elemi ismereteknél lényegesebb több gyakorlati tudományra. Veres Pálné Felhívásában, kezdetben egy női önképzőkört akart szervezni, ahol az összegyűlt hölgyek felolvasásokat tartottak volna, esetleg kisebb értekezéseket adtak volna elő, s megvitatták volna a nőkérdéssel kapcsolatos aktuális eseményeket. A program azonban nemsokára kibővült: a Veres Pálné által kezdeményezett Országos Nőképző Egyesület már egy nőintézet, egy „női mintaiskola” felállításáért küzdött.

„Micsoda skandalum! Ki hallott már ilyet? A ruhaszalon két házzal arrébb van!”

Ezekkel a meghökkentő szavakkal fordult a belvárosi telekközvetítő iroda vezetője Veres Pálné Beniczky Herminhoz és leányához, Rudnay Józsefné Veres Szilárdához. A két jólöltözött, tollas kalapos hölgy 1880-ban, az Országos Nőképző Egyesület egyre népszerűbb nőiskolája számára keresett egy, a főváros tulajdonában lévő, de használaton kívüli telket. A jólöltözött, cvikkeres úr igencsak meglepődött, amikor a két elegáns asszonyról kiderült, hogy nem toalettjüket kívánták kiegészíteni, hanem a divatos tanoda új hajlékát keresik a néhány éve egyesített új főváros legbelsőbb kerületében. Meglepetése még nagyobb lett, mikor kiderült, hogy a hazai nőoktatás élharcosai alapítványokból, jótékonysági rendezvényekből és egyéb kölcsönökből annyi pénzt gyűjtöttek össze, hogy a Zöldfa utczai telket is megvásárolhatták. Az ámulat azonban elképedéssé vált akkor, amikor Szilárda kiszámította, hogy az irodavezető úr kondíciói mellett mennyi lehet az éves kamat, milyen részletekkel lehet pontosan törleszteni azokat, s a fiatalasszony számításaiból az is pontosan kiderült, hogy bevételeik mellett milyen szerény nyereségre számíthatnak. Az Országos Nőképző Egyesület végül is 1882. jan. 15-én avatta fel saját épületét, amely idővel tovább bővült a szomszédos telekkel, virágoskerttel, tornateremmel és korcsolyapályával. Veres Pálné még megélhette, hogy iskolája, 1894-ben, a minisztériumtól nyilvánossági jogot kapott, vagyis az itt végzett fiatal hölgyek államilag érvényes érettségi vizsgát tehettek, és tanítónői képesítést is szereztek: ezzel megnyílt az út felsőfokú tanulmányaik előtt.

Kevés írás váltott ki nagyobb visszhangot a magyar művelődéstörténetben, mint Madách Imre akadémiai székfoglalója. A dolgozat hatására a költő régi barátja, Veres Pálné elindította a magyarországi nőmozgalmat, amely zászlajára tűzte a hölgyek közép- és felsőfokú oktatását. Írásunkkal a 200 éve, 1815. december 13-án, született és 120 éve, 1895. szeptember 28-án elhunyt Veres Pálnéra emlékeztünk. Különös véletlen, hogy a magyarországi nők egyetemi tanulmányainak engedélyezése végül is egy 1895. évi november 18-i rendelettel valósult meg, 120 éve, abban az évben, amikor Veres Pálné elhunyt. Kékvirág Veres Pálné és minden úttörő 19. századi nagyasszony emlékének.

A Névpont – www.nevpont.hu – írása Veres Pálnéról az alábbi linken olvasható: http://nevpont.hu/viewpub.php?id=11455

A kép forrása: http://dka.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=40496