„Környezetünk mindig rosszkor távozik: ki előbb, ki később. Szétnéz az ember a kávéházban, s a temetőben: mennyi élő halott és mennyi halott élő! Nem kezdődhetnék egy kis cserebere?“

(Abody Béla: Emlékezetem pályája)

Valamikor, a „fordulat éve“ utáni első évben, egészen pontosan, 1949-ben, egy szőke, érettségi előtt álló behemót fiatalember illő tisztelettel, sorra megszólította a Móricz Zsigmond körtéren sétáló, kissé riadt embereket: – Bocsánat uram! Abody Béla vagyok, végzős gimnazista. Sajnálatos módon, eléggé foltos lett a kabátja. Engedje meg, hogy kicsit hátulról leporoljam! Talán neki tetszett dőlni valaminek? Esetleg elesett valahol? – Miután a behemót fiatalember engedélyt kapott az amúgy teljesen tiszta télikabát megtisztítására, az aggodalmas ifjú hosszú perceken át ütötte-verte a tiszteletre méltó úr felsőruházatát. Majd szerényen fejet hajtott, és indult újabb áldozata felé…

Valamikor, a „fordulat éve“ utáni első évben, egészen pontosan, 1949-ben egy szőke, érettségi előtt álló behemót fiatalember illő tisztelettel megszólította matematika–fizika szakos tanárát: – Bocsánat tanár úr! Bizonyára tudja, Abody Béla vagyok, végzős gimnazista. Sajnálatos és eléggé el nem ítélhető módon, a középiskolai tanulmányaim alatt a matematika eléggé távol került érdeklődési körömtől! Ez persze nem a matematika ősi tudománya lebecsülését jelenti, csupán azt, hogy szerény személyem az élet más területén szeretne társadalmunk hasznos polgára lenni. Felsőfokú matematikai ismereteim gyakorlatilag a nullával egyenlőek, mégis bátran állíthatom, hogy e téren tapasztalható tudatlanságom társadalmunk számára a legcsekélyebb kárt sem okozza! Alig van esély arra, hogy az érettségi vizsgákig bántó hiányosságomat bepótoljam, s különben is, mit ér az ilyen, egyszeri alkalomra bebiflázott tudás? – Miután a behemót fiatalember befejezte aggodalmas monológját, illő tisztelettel arra kérte a megdöbbent tanár urat, hogy azt a kérdést kapja majd „a vizsgálaton“ amelyből legutóbb viszonylag jól megfelelt! Hogy, hogy nem, az érettségi jelesre sikerült…

Abody Béla stílusát groteszk, fanyar humor és rezignált bölcsesség jellemezte, kedves műfaja az életrajzi esszé volt. – A halottak a legmozgékonyabb élőlények. Életművük fokozatos megismerése után mindig változik a róluk kialakult kép – írta többször, többekről. Kortársai seregéről írt újabb és újabb „névportrékat“, anekdotikus jegyzeteket; ironikus és önironikus körmondatai, derűs basszus hangján eldörmögött sziporkázó tréfái bohém asztaltársaságok kedvelt témájává tették az időközben a tévében is gyakran feltűnt telt személyiségét.

Abody Béla piknikus alkatú operakedvelő „bonviván“ tizenhat éven át írta operakritikáit a Muzsika című szaklapba. Nagy önfeláldozással, fanatizmussal és nem kevés becsvággyal írt dolgozatai, operakalauzai, újabb népszerűsítő zenei irodalmunk alig ismert, mégis klasszikus alkotásai. – Operahőseim a legváltozatosabb élőlények. Egy-egy előadás után mindig változik a személyiség, minden produkció után a karakter nyakába borulok az átélt tisztelettel és szeretettel, minden – olykor nem csekély – esztétikai hiányosságai ellenére – írta többször, többekről.

Abody Béla kissé korpulens középiskolai tanár, író, szerkesztő, műfordító a tragikusan hirtelen elhunyt kiváló szerkesztő, Czibor János legendás baráti társaságához tartozott. A kicsiny társaság literátor tagjai naphosszat verték a blattot és literszám itták a hosszabbnál hosszabb lépéseket, alkalmasint pedig lóversenyekre és zálogházakba jártak. E felejthetetlenül elfelejtett delíriumos évekről szól Csurka István – e társaság másik tagja – drámája a Ki lesz a bálanya? A színműben maga Abody is szereplővé lép elő (Abonyi néven). – A társaság hősei a legkülönösebb teremtmények voltak a kortárs irodalom nem szalonképes tagjaitól irodalmi életünk dédelgetett képviselőiig – írta többször többekről.

„A képesség olyan, mint a gyümölcssűrítmény: néhány pohárba osztva jóízű, átütő erejű, de százfelé adagolva, már alig ér többet az üres víznél!“

(Abody Béla: Tündöklések és bukások)

Abody Béla továbbá Latinovits Zoltán gimnáziumi osztálytársa volt, Füst Milánt és Déry Tibort tartotta mesterének: kiállt Déry mellett az elhíresült Felelet-vitában, megvédte a pályakezdő Juhász Ferencet a költőt felkoncolni vágyó hivatalos kritikáktól.

Abody Béla továbbá a számos humoreszk és írói portré mellett írt még igen sok elbeszélést, néhány színművet, pár útikönyvet, egy rövid ideig vezette a Magvető Kiadót és lefordította Charles Chaplin önéletrajzát.

Abody Béla rövid élete utolsó éveiben sokat betegeskedett, belátta, hogy valójában minden betegség gyógyíthatatlan, csupán egy fegyver van ellenük: megszelídíteni, megszokni a bajt, kikísérletezni a „békés egymás mellett élés“ fegyverét. A közérzet a döntő, minden áron, a kórok nagyságától függetlenül. Ebben a küzdelemben egyetlen hű szövetségese maradt: öniróniája. Egyik utolsó írása néhány koszorú, volt barátai sírjára. – Jó lesz, ha megbarátkozik e tájjal az ember! – írta végül többször, többekről.

A Névpont – www.nevpont.hu – keddenként jelentkező visszatekintő sorozatának záró epizódja – egyúttal a sokoldalú magyarok sorozat záró portréja – Abody Bélára a groteszk zsenire emlékezett. Kék virág emlékének.

A Kádár-korszak e népszerű nehézsúlyú írójának életrajza az alábbi linken olvasható a Névponton: http://nevpont.hu/view.php?id=43