Horváth Mihály

Született: 1809. október 20. Szentes, Csongrád vármegye
Meghalt: 1878. augusztus 19. Karlsbad, Csehország
Temetés: 1878. augusztus 25. Budapest
Temetési hely: Kerepesi út

Család

Sz: Horváth József „chirurgus” sebészorvos (azaz nem orvostudor). Tizenheten voltak testvérek! Családja 1814-ben Szentesről Szegedre költözött. Mivel az emigráció éveiben nem gyakorolta papi hivatását, 1864 nyarán megnősült (egy jómódú genfi polgár, Marie Michelle Voignoux-t vette el: a házasságból öt gyermek született, leánya a későbbi belügyminiszter, Kristóffy József felesége lett!).

Iskola

Elemi iskoláit és a piarista gimnáziumot Szegeden végezte, a váci papnevelő intézetben teológiát és történelmet tanult (1825–1830); középiskolai tanára Spányik Glicér volt. Érdekesség, hogy a gimnáziumban és a szemináriumban is az első osztály volt, ahol már magyar történelmet is tanítottak. A pesti tudományegyetemen bölcsésztudori okl. szerzett (1828), pappá szentelték (1832). Az MTA tagja (l.: 1839. nov. 23.; r.: 1841. szept. 3.; ig.: 1871. máj. 17.). 

Életút

A váci püspöki irodában iktató (mint diakónus, 1830–1833), Dorozsmán (1833–1836), Kecskeméten (1836–1838), Nagykátán lelkész (1838–1839), Nagykátán, gr. Keglevich Béla nevelője (1839–1840). Abonyban káplán (1840–1842), gr. Erdődy Kajetán nevelője (1842–1844), a bécsi Theresianumban, a magyar nyelv és irodalom r. tanára (1844–1847). Hatvani prépost-plébános (1847–1848), csanádi megyéspüspök (1848–1849; 1848. jún. 25-én br. Eötvös József miniszter előterjesztésére V. Ferdinánd megerősítette, de pápai jóváhagyást nem kapott!). Első éveiben sokat vívódott az egyházi kötelék és a világi nevelői állás között: a nevelői tiszt, akárcsak az alsópapság, az úr és szolga közé rangsoroltatott. Horváth Mihály önérzetes ember volt, nehezen tűrte a kiszolgáltatottságot. Előbb a Keglevich családnak mondott fel, hogy folytassa káplánkodását, majd nagyabonyi állását adta fel, hogy ezúttal gr. Erdődy Kajetán családjánál vállaljon ismét nevelői állást. Hamarosan azonban innen is szabadulni kívánt: barátaihoz írott leveleiből kitűnik, hogy szívesen elvállalta volna a leköszönő Szalay László helyett az akadémiai jegyzői posztot, esetleg az egyetemi könyvtárőri tisztet, de benyújtotta jelentkezését az akkor tervezett diplomatikai tanszék vezetésére is. Horváth Mihály első politikai fellépésére bécsi tanárkodása idején került sor. A több mint ötvenévi nádorság után elhunyt József főhercegért (= József nádor) mondott gyászmisét 1847. jan. 23-án Bécsben, a kapucinusok templomában tartották meg, s a gyászbeszédre a történetíró papot kérték fel. Horváth Mihály József nádort a magyar reformtörekvések szószólójaként állította be, olyannak, aki a politikai küzdelmekben a liberalizmus és a demokratizmus híve volt (= „der alte Rákóczi“). Konzervatív udvari körök elítélték Horváth Mihály beszédét, jóllehet nemsokára (1848. jan.-ban) kinevezték hatvani prépostnak.

 

A forradalom és szabadságharc idején, mint püspök a Főrendiház tagja, majd elkísérte a kormányt Debrecenbe is, ill. Hunkár Antallal közösen, mint főrendiházi képviselők részt vettek a Függetlenségi Nyilatkozat megszövegezésében (1849. ápr. 14.), s a magyarországi püspököknek a királyhoz való hűségre serkentő pásztorlevele ellenében ellennyilatkozatot tett közzé (1849. ápr. 17.). A Szemere-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere (1849. máj. 2.–1849. aug. 11.). Miniszterként minden egyházi és világi elöljárónak meghagyta, hogy a kimondott függetlenség iránt hódolati nyilatkozatot küldjenek be (1849. máj. 9.), valamint minden hitfelekezetűt felszólított, hogy a népet ünnepi istentiszteletekkel és egyházi szónoklatokkal lelkesítse a szabadságharcra, erre a célra ő saját imát is készített (1849. máj. 18.). Nem sokkal később, az egész országban általános böjtöt rendelt el (1849. jún. 6.), majd az oroszok elleni keresztes hadjáratra serkentő felszólítást bocsátott ki, egyúttal a lelkészeknek megparancsolta, hogy a népfelkelés élére álljanak és élet-halálharcra vezessék (1849. jún. 29.). A kormányt Szegedre és Aradra is követte, a világosi fegyverletétel után (1849. aug. 13.), elsősorban a Habsburgok trónfosztásában játszott szerepe miatt bujdosni kényszerült, a Haditörvényszék távollétében (in effigie) felakasztotta (Pesten, 1851. szept. 22.).

 

Száműzöttként – többek között – Párizsban, Zürichben és Genfben (1849. nov.–1855), majd Brüsszelben élt és ismét Genfben élt (1855–1867). Párizsba érkezése után első teendői közé tartozott, hogy a francia vallás- és közoktatásügyi minisztertől engedélyt kérjen a Bibliothéque Nationale könyv- és levéltárának használatára. Anyagi gondjain – akárcsak korábban már többször is – nevelői állással próbált meg segíteni. Gróf Batthyány Lajos özvegye felkérésére elvállalta három gyermekének tanítását (1855-ig, a család hazatértéig, jórészt Zürichben és Genfben, mellettük maradt). Időközben, 1856-ban, amnesztiarendeletet bocsátottak ki, ám hiába tett ígéretet az ún. hűségi térítvény (Loyalitäts-Reserv) megtételére, kérelmét az ügyében eljáró kegyelmi bizottság elutasította. Ismét nevelői állást vállalt hát, ezúttal gr. Károlyi Györgyné – gr. Batthyány Lajosné testvére – leánygyermekeinek nevelését vállalta el, ám 1862-től hazatéréséig csak kutatásainak élt.

 

Br. Eötvös József közbenjárására, hosszas huzavona után, 1866. dec.-ben amnesztiát kapott, sőt 1867. jan.-ban maga az uralkodó, Ferenc József is fogadta őt. Anyagi gondjait megoldotta az az 1867. dec.-i királyi rendelet, amely szerint 5600 forint évdíjat juttatnak neki élete végéig, a katolikus vallásalapból. Az egyház házasságkötését nem ismerte el, vadházasságnak tekintette azt, így egyházi méltóságot is kapott: trebinyei c. püspöknek nevezték ki. Hazatérése után Szeged és Budapest-Belváros országgyűlési képviselője (1868–1873; lemondott: 1873; Deák Ferenc halála után azonban elfogadta a megüresedett mandátumot: 1876–1878). Élete utolsó éveiben ismét nevelői feladatokat vállalt: Rudolf trónörökös történelemtanára volt. 

A 19. századi magyar történettudomány egyik legjelentősebb személyisége. Műveiben a reformkor nemzeti szellemű és polgári irányú társadalmi-politikai fejlődésfelfogása érvényesült. Írásaiban, monográfiáiban és tankönyveiben a magyar történelem fő tendenciájának a szabadság kivívására és folyamatos megtartására irányuló törekvéseket tartotta. Korának egyik legnépszerűbb írója volt, akinek pályája már átmenetet jelentett a történetírói életút és a történészi hivatás között. Műveiben szépírói igényességre törekedett, a történész feladatának ugyanakkor azt jelölte meg, hogy letűnt nemzedékek életének és munkásságának minden mozzanatát felkutassa, s a forrásokat kellő kritikával kezelje. 

Tudományos pályafutása az 1835. évi akadémia pályadíj kiírásával kezdődött. A pályázatra benyújtott – utóbb kibővített munkája, Az ipar és kereskedés története Magyarországban (1840) tekinthető az első magyar gazdaságtörténeti munkának. Jutalmat ugyan, akkor még nem nyert vele, ám átdolgozott változatát a Magyar Tudós Társaság kiadásra érdemesre ítélte, sőt utóbb ennek a pályamunkának köszönhette akadémiai tagságát is. A mű igen nagy visszhangot váltott ki, mert elsőként dicsérte a városi polgárság erényeit és a polgárosodás vívmányait, történeti érvekkel támogatva a hazai ipar érdekében megindított védegyleti mozgalmat, amely egybecsengett a reformkori vezető gondolkodók politikai elképzeléseivel. Első korszakából még kiemelendő Az 1514-i pórlázadás, annak okai és következményei (1841) c. dolgozata. A Dózsa György-féle parasztfelkelés leírása korábban csupán a felfegyverkezett hadak rémtetteinek leírására szorítkozott: lángoló nemesi kastélyok, meggyalázott nemesasszonyok, vértől lucskos kaszák, kapák és sarlók, mígnem Temesvárnál a nemesi sereg végre szétverte Dózsa György hordáját, akit tüzes vastrónra ültettek stb. Horváth Mihály szintén elsőként a magyar történetírásban elemezte az 1514-es parasztháború eseményeit, okait és következményeit, rámutatva a parasztság jogfosztottságára, a közteherviselés hiányára. Horváth Mihálynak feltűnt, hogy a parasztfelkelés életre hívója valójában Bakócz Tamás esztergomi érsek volt, aki pápai jóváhagyással, de elsősorban saját hatalmát erősítendő, keresztesháborút hirdetett a pogány törökök ellen. A katonák mellén kereszt volt: cruciatus, (crux, crucis = kereszt; cruciatus = kereszttel jelölt [harcos, vitéz]). A parasztsereg azonban a nemesurakra támadt a pogányok helyett. Horváth Mihály következetesen Dózsa György harmincezer kuruc harcosáról írt… Fő műve, a négy, hat, utóbb nyolc kötetben megjelentetett A magyarok története (1842–1847), ill. Magyarország történelme (1860–1863 és 1871–1873) a magyar történetírás egyik első klasszikus munkája.

 

Horváth Mihály azon kevés történetírók közé tartozott, aki tevékenyen részt vett kora legjelentősebb eseményeiben, mindenekelőtt az 1848-1849-es forradalom és szabadságharcban; annak alkotó és cselekvő szereplőjévé vált, s ez meghatározta későbbi munkásságát is. Abba a szerencsés (?) helyzetbe került, hogy történetírói tapasztalatai, és meggyőződéssel vállalt elemzései „eredményeit“ a gyakorlatban, azaz forradalmi körülmények között vizsgálhatta. Míg alkotói pályafutása kezdetét történeti dolgozatok, monográfiák és első szintézise, életútja második állomását a forradalmi körülmények által kikényszerített közéleti szerep, a harmadik szakaszt a forrásgyűjtés és -kiadás jellemezte. Horváth Mihály legfontosabb emigrációs feladatának a magyar forradalom és szabadságharc történetének megírását, annak írásos emlékeinek feltárását tekintette, nem megfeledkezve a forradalom előzményeiről, továbbá az eseményekben fontos szerepet játszott személyek életrajzainak és visszaemlékezéseinek összegyűjtéséről sem. Már száműzetése első helyszínén, Párizsban, első dolga a francia nemzeti könyvtár látogatása volt, s nem tett másként Genfben és Brüsszelben sem. Módszeresen dolgozta fel a nyugat-európai levéltárakban őrzött anyagokat, széleskörű, igen kiterjedt levelezést folytatott kortársaival, akik között a történések kulcsszereplői és egyszerű honvédek egyaránt megtalálhatóak voltak. Ekkor született meg két legnagyobb hatású műve (Huszonöt év Magyarország történetéből. I–II., 1823–1848; Genf, 1864 és Magyarország függetlenségi harczának története. I–III., 1848–1849, Genf, 1865). Mindkét művét a korabeli kritika kedvezően fogadta, jóllehet sokan részrehajlással vádolták meg Horváth Mihályt, amit maga sem tagadott. Kitért arra, hogy az utókor feladata lesz majd, hogy munkáját elbírálja, hisz aki részt vett a forradalmi párharcokban „elfogulatlan aligha leend.“  

 

Hazatérése után részt vett a Magyar Történelmi Társulat szervezésében, annak alakuló ülésén, az akkor már igen nagy tekintélyt kivívó történetírót választották meg másodelnöknek (első alelnök: 1867–1877; elnök: 1877–1878). Nemsokára elvállalta a Magyar Tudós Társaság osztályelnökségét is (1870–1878) és kezdeményezte az MTA részéről egy történeti kiadóvállalat megalakítását, amely történeti monográfiák és történelmi folyóiratok (pl. Századok) megjelentetését ösztönözte. Legfontosabb feladatai közé sorolta, hogy a történetírók műveit a nagyközönség is megismerje, hisz a „szakférfiak“ által közzétett új tudományos eredmények csak akkor érnek valamit, ha azok a nemzet legegyszerűbb tagjait is megérintik. Utolsó alkotói évei ugyanakkor az életút összegzésének évei is. Már hazatérése évében kiadta kisebb történeti munkáit (I–IV. köt., Pest, 1867), majd érdeklődése egy sajátos történelmi műfaj, a történeti életrajzi monográfia felé fordult. Egy-egy történeti korszakot egy-egy jelentős személy életútján keresztül próbált összegezni (Zrínyi Ilona, 1869; Fráter György, 1872), valamint egyháztörténeti szintézist írt (A kereszténység első százada Magyarországon, 1878). Pályája kezdetén verseket, elsősorban dicsőítő költeményeket és néhány kisebb beszélyt is írt. Száműzetésben írt munkái Hatvani Mihály néven jelentek meg. 

Emlékezet

Emigrációja után Budapesten telepedett le, első lakóhelye: Lövész utca (ma: Királyi Pál utca) 11. (1867–1870). Ezt az egyemeletes házat 1870-ben eladta a Szent István Társulatnak, amely két év múlva egy második emeletet építtetett: itt alakultak meg néhány év múlva a társulat első tudományos szakosztálya (amelyekből utóbb a Szent István Akadémia keletkezett). 1870-ben Rákospalotán vett egy kis vidéki „tusculanumot”, valamint Budapesten, a Ferencvárosban (Három pipa utca 6., ill. később Pipa utca 6.) is vett egy házat.

 

Élete végén sokat betegeskedett, vesebaja enyhítésére, sorra járta a Monarchia ismert fürdőhelyeit. 1878. aug. 12-én reggel eszméletlenül találtak rá karlsbadi szobájában, mert szélhűdés érte. Öccse távirati hívására barátja és háziorvosa, Lumniczer Sándor, az egykori honvéd törzsorvos – aki éppen abban az évben lett egyetemi magántanár – Budapestről azonnal hozzásietett. Aug. 18-án a beteg egészen megkönnyült, sőt fel is akart kelni, de nemsokára megint visszaesett közönyébe. Samassa József egri érseknek, ki többször meglátogatta, már nem felelt; csak mikor öccse igen hangosan kérdezte, nem akar-e valamit mondani neki, alig hallható, vontatott hangon felelte: „Éljen az érsek úr!“ Samassa feladta az utolsó kenetet s könnyezve távozott. Aug. 19-én reggel 5 órakor Horváth Mihály tüdőszélhűdés következtében meghalt. Karlsbadban hunyt el, Budapesten, a Kerepesi úti (= Fiumei út) Temetőben nyugszik, a síremlék Dunaiszky László és Huszár Adolf munkája. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította (2001-ben). A Magyar Történelmi Társulatban Fraknói Vilmos, az MTA-n Salamon Ferenc mondott felette gyászbeszédet.

 

Szülőházát Szentesen emléktábla jelölte (1885. nov.-étől; a szülőháza [ma: Kossuth Lajos u. 12.] helyén álló bérház falán is emléktáblát helyeztek el: Borsos Miklós alkotása, 1981). Szentesen, a volt Megyeháza előtt egész alakos szobrát is felavatták (Kisfaludy Strobl Zsigmond szobra, 1934). Róla nevezték el a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumot (a térség legrégebbi, 1714 óta működő középfokú oktatási intézménye 1922-ben vette fel Horváth Mihály nevét). Szegeden, a Nemzeti Emlékcsarnokban mellszobra látható (Bory Jenő alkotása, 1930). Budapesten, a VIII. kerületben (= Józsefváros) mészkő emlékoszlopot emeltek tiszteletére (a róla elnevezett Horváth Mihály téren, Domján Árpád alkotása, 1948). Emlékét őrzi a Horváth Mihály Történelmi Verseny (2002?-től). 

Elismertség

Az MTA II. Osztálya elnöke (1870. jan. 15.–1878. aug. 19.). A Magyar Történelmi Társulat ideiglenes elnöke (1867), első alelnöke (1867–1877), elnöke (1877–1878). A Kisfaludy Társaság tagja (r.: 1868).

Elismerés

Az MTA Nagyjutalma (1840, 1867, 1873).

Szerkesztés

Az Egyetemes Magyar Encyclopaedia munkatársa. Egyházi énekei, versei a Szion c. lapban (1838); tudományos dolgozatai elsősorban az Athenaeumban (1838–1843), a Tudománytárban (1841–1842), a Magyar Tudós Társaság Évkönyveiben (1842–1868), a Századunkban (1845), az Életképekben (1845), az Akadémiai Értesítőben (1847–1870), a Hazánkban (1858–1860), a Magyar Történeti Tárban (1860–1861), a Századokban (1867–1875), a Győri Közlönyben (1868), a Kisfaludy Társaság Évlapjaiban (1868–1871), a Reformban (1870), a Honvédban (1871), az Archaeologiai Értesítőben (1871) és a Néptanítók Lapjában jelentek meg. (1872). 

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu 2016