Mező Ferenc gyermekkora óta vonzódott a testedzéshez, a klasszikus és a modern kor sportjátékaihoz. Elmondása szerint az I. újkori athéni olimpiai játékok hatására kezdett el foglalkozni a sport és a versenykultúra történetével. Másik, ifjúkori kedves időtöltése a klasszika-filológia, az ókori római és görög auktorok olvasgatása volt. A kettő összevetéséből született meg az ókori olimpiai játékok történetét feldolgozó monográfiája, amelyhez végiglapozta az összes fellelhető klasszikus művet, kicédulázott minden, az ókori testedzéssel kapcsolatos adatot. (Ezt a hatalmas, tudomány- és sporttörténetileg is rendkívül értékes, rendezett anyagot a Sportmúzeum Mező Ferenc-hagyatéka őrzi).

Mező Ferenc az elkészült kézirattal el kezdett házalni, ám a kiadók, mint eladhatatlan művet vagy kerekperec elutasították, vagy csak igen rövid, átdolgozott, sok képpel illusztrált kiadásába egyeztek bele. A végsőkig elkeseredett szerző az Országos Testnevelési Tanácsnál (OTT) jelentkezett, amely hosszas töprengés után úgy döntött, hogy a kéziratot benevezi az amszterdami olimpiára. A nyári olimpiai játékokon ugyanis 1912 óta szellemi (művészeti) versenyeket is rendeztek, s az irodalmi művek drámai, lírai és epikai kategóriában „versenyeztek.” Mivel az epikai művek kategóriájában olyan dolgozatokkal lehetett pályázni, amely nem haladja meg a húszezer szót, ezért az OTT úgy döntött, hogy a kéziratnak csak első részét nevezi be a versenyekre, de a játékokra mégis elküldi a teljes művet, hogy a bírálóbizottság tisztában legyen Mező vállalkozásának hatalmasságával. Egy-egy kategóriában országonként csak három-három alkotás indulhatott, a rendkívül szerény szerző először annak is örült, hogy műve egyáltalán képviselhette hazáját, később elújságolta, hogy abban sem bízott, hogy a nemzetközi szakértők által alkotott előzsűrin is továbbjut. Az előzsűrizés után következett a „továbbjutott” alkotások tényleges értékelése, az 1–3. helyezések megállapítása. A magyar csapat tagjai egyik nap őszinte megdöbbenésükre meghallották nemzeti himnuszukat, s fogalmuk sem volt arról, hogy melyikőjük, milyen versenyszámban győzött. Pedig 1928. augusztus 1-jén kihirdették Mező Ferenc győzelmét, s mind a mai napig ő az egyetlen olyan olimpiai bajnokunk, aki nem volt jelen győzelme kihirdetésekor!

Mező Ferenc művét nyolc fejezetre osztja. A kötet első fejezete Olümpia történeti földrajzával ismertet meg, majd a mű kb. kétharmadát kitevő második fejezetben az ókori versenyszámok történetét, művelődéstörténeti hátterét közli, a harmadik fejezet a győztesek ünneplése, a negyedik fejezet a versenyek, versenyzők, nézők és oktatók, az ötödik a hanyatlás, a hatodik a befejezés címet kapta. Az utolsó két fejezet az olimpiai kronológiát, a függelék pedig a név- és tárgymutatót közli. Mező a klasszikus pozitivista történettudomány képviselőjeként művét sűrűn ellátja jegyzetekkel, lendületes, helyenként kifejezetten szórakoztató előadásmódját gyakran szakítja meg apróbb érdekességekkel, művelődéstörténeti és nyelvészeti fejtegetésekkel.

Egy helyütt például megjegyzi, hogy a magyar nyelvben mennyire helytelen, hogy az olimpián résztvevő sportolót olimpikonnak nevezik, hisz az olimpikon az olimpiai melléknév semleges nemű alakja, arra pedig csak nem gondolhatunk, hogy a résztvevő sportolók semleges neműek voltak?

A játékokon csak szabad születésű, görög származású, feddhetetlen jellemű egyének vehettek részt, a helóták, a perioikoszok, a rabszolgák és a bűnözők nem nevezhettek. A játékok alatt vallásbéke (aszebeia) és istenbéke (ekekheiria) uralkodott. A versenyekre hellénbírák felügyeltek, akik hivatalosan megállapították a győzteseket. Az eredményeket és a helyezések sorrendjét nem jegyezték fel, ez is elsősorban a játékok vallási, ill. szakrális és nem sportjellegét bizonyította! A győztesek jutalma pálmaág, koszorú és győzelmi fejszalag volt.

Valószínűleg a versenyek a stadionfutással kezdődtek, sőt sokáig csak ez az egy versenyszám volt az olimpián. A stadionfutás megnyitotta, a fegyveres futás (hopliton dromosz) lezárta az olimpiai játékokat. A sisakkal és pajzzsal versenyzők már azt jelezték, hogy ez az utolsó versenyszám, ezzel újabb négy évre vége van az istenbékének.

Elsősorban Mező Ferenc kutatásai nyomán vált világossá, hogy milyen versenyszámokat rendeztek az ókori olimpián. A program része volt a rövidtávfutás (stadionfutás, 192,27 méter), a középtávfutás (diaulosz, kettős stadionfutás, 385 méter), a hosszútávfutás (dolikhosz, különböző távokon, 1300–5000 méter), a fegyveres futás, a birkózás, az ökölvívás, a pankration (a birkózásból és az ökölvívásból álló sportág), a pentatlon (futásból, ugrásból, diszkoszvetésből, gerelyhajításból és birkózásból álló összetett verseny), valamint kocsiversenyek, lóversenyek és a gyermekek különböző versenyei.

A birkózók olajjal kenték be testüket, majd bőrükre finom homokot szórtak. Már ismerték a sportág legklasszikusabb fogásait, megkülönböztették az állásból és a fekvő helyzetből végzett birkózást. A versenyben az győzött, aki ellenfelét háromszor megdobta, illetve arra kényszerítette, hogy a vállával, vagy a mellével is érintse a földet. Az ökölvívók cserzetlen bikabőrszíjat húztak alsó karjukra. Mivel meztelenül küzdöttek a test bármelyik részét lehetett ütni. Mind a birkózás, mind az ökölvívás a mai sportág mai változatához képest rendkívül durva volt, de a legveszélyesebb verseny a két sportág szabályait lényegében ötvöző pankration volt. Itt lehetett ütni, rúgni, harapni, nem voltak ritkák a „szemkitolások”, az egy életre megbénító kar- és lábsérüléseket okozó „fogások” sem. Mindhárom küzdősportot súlycsoport nélkül űzték egészen addig, amíg az egyik fél fel nem adta a küzdelmet. Ha végképp nem tudták eldönteni, hogy ki a győztes, jöhetett a klimax. Ilyen esetben a küzdő felek felváltva ütötték egymást úgy, hogy ellenfelük az ütések ellen nem védekezett. Mindez addig tartott, amíg az egyikőjük össze nem esett. Az olimpiát mindig a stadionfutás győzteséről nevezték el, de a legnagyobb elismerést az utolsó napon, az utolsó előtti versenyszámban győztes pentatlon bajnok kapta. Mező Ferenc véleménye szerint az utolsó napra, a pentatlonbirkózásra már csak az addigi négy versenyszámban a legeredményesebb kettő maradt, akik egymás között a birkózásban döntötték el, hogy ki a bajnok?

A leglátványosabb viadal, a gazdagság és a vagyon küzdelme, a kocsiverseny volt. Kezdetben kettes-, majd négyes fogatok versenyeztek, sőt egy rövid ideig öszvér- és csikóversenyek is kiegészítették a programot. Régebben a tulajdonos maga hajtott, később azonban a vagyonos előkelő kocsist fogadott, aki versenyzett helyette – s a győztesnek járó koszorút is a fogat tulajdonosa vehette át, mint ahogy a demokrata érzelmű Mező elhűlve megállapította. Mellesleg ez volt az egyetlen versenyszám, ahol hölgyek is elindulhattak, természetesen csak az előkelő női tulajdonosok fogatáról volt szó (amelynek versenyzéséről szintén kitiltattak még az előkelő hölgyek is!). A tulajdonos korlátlan számú kocsit nevezhetett a versenyre, s minél gazdagabb volt valaki, annál több kocsit indított.

Az ókori görögség egyik mozgatórugója ugyanis a verseny, az agon volt. Ezzel a szóval jelölték a versenytereken vívott küzdelmet és a szellemi vetélkedőket is. Rendeztek alkalmi versenyeket, s tartottak rendszeresen visszatérő nagy versenyeket. A görögök szent játékai a pütiai, a nemeai és az isztmoszi játékok voltak, de a legjelentősebb viadalok, ahol az istenbéke uralkodott, az éliszi olümpiai játékok voltak. Csakis az olümpiai játékok alkottak szent köteléket az egymástól földrajzilag nagyon is elválasztott görög törzsek között, s csakis az olümpiai játékokon indult el minden szabad görög polgár. Az olümpiai játékok több volt egy eseménynél, ez volt az esemény, itt mutatták be legújabb műveiket a görög írók, költők, egyéb művészek, a bajnokok szobrai díszítették az olümpiai szent ligetet, s a győztesek diadalát hirdette az epinikon a bajnokot magasztaló dal. Az újkori olimpiai bajnokok végeláthatatlan sorát már nem dicsőíti győzelmi óda, de néhány sort talán Mező Ferenc megérdemelne…