1912. április 10.

Kedves Naplóm!

Tizenegyedik szülinapomra kaptalak, ennek bizony már több mint tíz napja, és nem írtam beléd semmit! Nagyapó vett meg nekem Téged Prágában, aki azt mondta, hogy mindennap írjak beléd valamit, ami velem történt. De velem nem szokott történni semmi válaszoltam neki, mire nagyapó furcsán nézett rám, miközben így szólt: – Hogy-hogy semmi? Nemsokára a világ legnagyobb óceánjáró hajóján fogsz utazni Bostonba; rengeteg kaland történik veled, igazi tengeri medvékkel, bálnavadászokkal, más rendkívüli emberekkel fogsz találkozni! Te is tengerész akarsz lenni! Első feladatod az legyen, hogy írd meg úti élményeidet! Ezt a tengeri medve dolgot nem értettem, de azt hiszem, igaza van nagyapónak: nagyszerű dolog lehet mindenféle kalandokat leírni, amelyek egy ilyen nagy óceánjáró hajón történhetnek. Szerintem a Titanicon utazni azért elég unalmas lesz, a világ legnagyobb hajóján nem sok rendkívüli esemény történhet, jó lenne a kapitánnyal vagy a távírásszal megismerkedni, a magamfajta fiúkat azonban biztosan nem engedik fel a kapitányi hídra.

Szóval nagyapóval és nagyanyóval ma érkeztünk meg Prágából Southamptonba; néhány órája, hogy elváltunk. Búcsúzóul még sírdogáltunk egy kicsit, majd nagyapó megjegyezte, mindössze öt nap az út, Bostonban már várnak a szüleim. Azt hiszem első bejegyzésnek ez elég is.

1912. április 11.

Mindenféle népek vannak a hajón: amerikaiak, angolok, németek, franciák. Az én kabinom a III. osztályon, a H-fedélzeten van, a 35-ös. Négyen lakunk itt: három hollandus gyémántkereskedő meg én, Jan Kovalce Prágából. Jó kedélyű pipázók ezek a hollandusok, reggelire kakaót isznak, ám a nap többi részében inkább a fedélközi bárban vannak, ahol nincs is kakaó. Megjegyeztem azt, hogy ha tényleg gyémántkereskedők, miért nincs egyik ujjukon sem gyémántgyűrű? Ha én gyémántkereskedő lennék, minden ujjamon lenne legalább egy! Jót nevettek ezen, de nem válaszoltak. A kabinokban emeletes ágyak vannak, az egyik pipázó megengedte, hogy enyém legyen a felső ágy. Sajnos nagyon unalmas minden, az óceán nyugodt, csak enyhe szellő fújdogál, kiválóan haladunk. Azt hiszem sem bálnavadásszal, sem tengeri medvével nem fogok találkozni.

1912. április 12.

Nem igaz, ha valaki gyerek, nem utazhat egyedül! Mindig akadnak felnőttek, akik segítik. Ma sikerült fellopóznom a C-fedélzetre, a távírászok fülkéjébe. Megismerkedtem Mr. Harold Bride-dal, a Titanic másodtávírászával. Nincs nagyobb dolog annál, amit ő csinál! Megnyom egy gombot és választ kap rá a világ minden részéről. Megmutatta nekem, hogy milyen hajók mennek Amerikába, és melyek azok, amelyek Európa felé tartanak. De mindezek közül a Titanic megy a leggyorsabban, még néhány nap és megszerzi a Kék Szalagot, amelyet csak a leggyorsabb óceánjáró hajók kaphatnak meg! Mr. Bride megígérte, hogy máskor is mesél majd nekem, de most mennem kellett, mert fontos híreket kapott egy másik hajótól, a Carpathiától. Valamiért hirtelen nagyon nyugtalan lett, úgyhogy gyorsan el kellett hagynom a fülkét, s kifelé jövet nekiszaladtam egy kék kabátos, vékony, szikár embernek, aki épp Mr. Bride-hoz tartott. – Hohó, fiam, mond csak, Te voltál a távírászfülkében? Egy igazi tengerész sohasem hazudik, még akkor sem, ha tetten érik. – Igen Uram, én voltam! Bűn? – Nem bűn, csak szabályellenes! A hídról mindent látok ám! Majd igyekszem kevésbé odanézni! Így tudtam meg, hogy véletlenül Mr. William Murdochkal, a hajó első tisztjével, azaz másodkapitányával futottam össze. Mr. Bride azt mesélte róla, hogy bálnavadászhajón szolgált a Titanic előtt. Megkérdeztem Mr. Murdochtól, hogy a bálnavadász az olyan, mint egy tengeri medve? Nagyot kacagott és barackot nyomot a fejemre. Azt hiszem, ha tengeri medve lett volna, nem tett volna ilyet. Azt hiszem, nagyon érdekes lesz ez az út.

1912. április 13.

Egy igazi tengerésznek mindig igazat kell mondania, de egy igazi tengerésznek mindig be kell tartania a felettese utasításait is. Ma ismét meglátogathattam Mr. Bride-ot, aki nagyon ideges volt. Nemsokára Mr. Bride szaporán jegyezni kezdett valami fontos üzenetet, ami az előtte lévő szikratávíróról érkezett. Szabadon lévő bal kezével még a fülhallgatót is szorosabbra fogta, hogy jobban hallja a jeleket. Amint felvette a hírt, rögtön telefonálni kezdett Smith kapitányhoz, a Hídra: – Szolgálatára Sir! Itt Bride, a kettes. Azonnal közölnöm kell, hogy egy időben, a Caronia és a Baltic gőzösök, útban Providence kikötőjébe, az északi szélesség 42. fokáról, jéghegyeket észleltek! – Ahogy parancsolja Uram. Murdoch kapitánynak nem szólok!

Mr. Bride hirtelen észrevette, hogy én is ott ülök a kabinban. Magához hívott, és elmagyarázta, hogy a távírász a hajó legfontosabb embere, hisz ő értesül legelőször a hírekről. De csak az lehet jó távírász, aki képes titkot tartani. Megértettem, hogy ez így helyes, de azt még sem értettem, hogy miért nem lehet mindazt, amit én véletlenül meghallottam, elmondani Mr. Murdochnak, az első tisztnek? Mr. Bride elmesélte, hogy Smith kapitány egy vén tengeri medve, akinek a Titanicon ez lesz az utolsó útja, visszafelé már Mr. Murdoch fogja vezetni a hajót. Smith kapitány úgy szeretne visszavonulni, mint a Kék Szalagot elnyert óceánjáró kapitánya – teljes gőzzel kell ezért haladni. Ha Mr. Murdoch tudomást szerezne néhány kisebb jéghegyről, biztosan lassítana, s így elúszna a dicsőség! De ez is titok, mondta még Mr. Bride. Tehát Mr. Smith, akit Commodore-nak is hívnak, egy igazi tengeri medve. Azt hiszem, én nem szeretnék tengeri medve lenni.

1912. április 14.

Valójában még április 13-a van, mindjárt éjfél. Olyan nyugtalan vagyok, mert Mr. Murdoch és Mr. Bride is nagyon kedves volt hozzám, úgy érzem, hogy vagy az egyiket, vagy a másikat árulom el: ha titkot tartok, akkor az első tisztet; ha nem, akkor a másodtávírászt. Van még egy harmadik barátom is a hajón, ő Mr. Fleet, a jelzőmatróz. Jelzőmatróznak hívják azt a tengerészt, aki az árbockosárban ül és figyel. Tegnap ismerkedtem meg vele az ebédlőben, véletlenül egy asztalhoz kerültünk. A legénység nem étkezhet együtt az utasokkal. Mr. Fleet azonban épp befejezte a szolgálatot, azt mesélte, hogy ilyenkor elnézik, ha az utasokkal együtt eszik. Nagyon meglepődött, amikor megtudta, hogy ismerem Mr. Bride-ot! Mert sajnos elszóltam magam, amikor elárultam, hogy már többször is voltam a távírászkabinban. Aztán még azt is mondta, hogyha van kedvem, felvisz engem az árbockosárba, hogy felülről is megnézzem a Titanicot és persze magát az óceánt is. Persze ez is tilos és titok, de nagyon szép időnk van, nemsokára megérkezünk, ne ijedjek meg, nem lesz semmi veszély!

Hát persze, hogy van kedvem! Nagyapónak volt igaza, csodálatos ez az ötnapos kirándulás! Az árbockosárban pedig majd elmesélem azt a titkot, amit véletlenül meghallottam. Azt hiszem életem legizgalmasabb kalandja lesz holnap…

– Ez volt az utolsó bejegyzés ebben a naplóban! – fejezte be a történetet a Carpathia óceánjáró hajó egykori magyar hajóorvosa. A Titanic – mint Ön is tudja – 1912. április 14-én, vasárnap, 23 óra 40-kor jéghegynek ütközött és április 15-én, hétfőn, 02 óra 20-kor elsüllyedt. Több mint 700 utast sikerült kimentenünk és néhány gazdátlan pokrócot is találtunk. Mindenki annyit vihetett magával, amennyit magára vett, hogy minél többen elférjenek a csónakokban. Kivéve a gyerekeket, ők plédeket és kicsiny élelmiszeres csomagokat is kaptak. Az egyik pokrócban találtuk ezt a naplót. Nem tudjuk, hogy ki volt Jan Kovalce, nem volt ilyen nevű utasa a Titanicnak, amelyen, tudomásom szerint, nem utazott őrizetlenül kiskorú. A mentés viszont engem annyira megrázott, hogy soha többé nem szálltam tengerre. Néhány éve nyugdíjba vonultam, jelenleg magánklinikámat vezetem.

Az Új Magyarság szerkesztője megköszönte a beszélgetést az egykori kivándorló hajó orvosának. Megfogadta, hogy jó néhány évig nem ír a 20. század legnagyobb hajókatasztrófájáról. Ötven éve, 1966-ban, mégis megszegte fogadalmát. Úgy érezte, hogy még egy tengerésztörténettel tartozik Jan Kovalce és a Titanic áldozatai és a Carpathia mentőorvosai emlékének.

Legújabb – természetesen fiktív – történetével a Névpont – www.nevpont.hu – a május 30-án elhunyt dévaványai és kérszigeti Dékány Andrásra, és egyik különös könyvére, az ötven éve írt S. O. S. Titanic! című művére, valamint Lengyel Árpádra, a Carpathia óceánjáró hajón szolgáló, és a Titanic mentését irányító magyar orvosra emlékezett. Kék virág Dékány András és Lengyel Árpád emlékének.

Az alábbi linkeken olvashatnak róluk:

http://www.nevpont.hu/view/11620

http://www.nevpont.hu/view/11622

http://www.nevpont.hu/view/11623

A képen a Titanic katasztrófája látható, a kép forrása:

http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/wp-content/uploads/2016/03/titanic.jpg