Egy késő éjszakán különös és titokzatos kocsi állt meg a városligeti szanatórium előtt. A libériás lakáj fürgén leugrott a bakról, hevesen és erőszakosan megnyomta a rácsos kapu csengőjét; miután nem kapott választ, nemsokára újra és még követelőbben csöngetett. A híres gyógyintézményben ugyanis ezen a késői órán már mindenki nyugovóra tért, az ápolók, a gondozók, a segédszemélyzet az igazak álmát aludta, nagyon ritka az a beteg, aki Morbidusz doktort, a lép- és epeműtétek nagymesterét, a rejtélyes professzort, az éjszaka közepén felkelteni meri.

–– Gyorsan! Gyorsan! – üvöltötte a nagy nehezen ajtót nyitó álmos portásnak a lakáj izgatottan. –– Rögtön keltse fel a tanár urat. A kegyelmes úr a halálán van…

Ezen a késő éjszakán tíz perc sem kellett ahhoz, hogy Morbidusz professzor, a lép- és epeműtétek nagymestere, bebújjon rettenetes bundájába, szokásától eltérően nem is dühöngött nagyon az éjszaka betoppanó izgatott jövevényen. Hamar búcsút intett a portásnak, fürgén beugrott a kocsiba, a libériás inas rögtön becsapta az ajtót, s azonnal elindultak. A professzor zsebébe nyúlt az ezüst gyufatartóért, rágyújtott, a kocsi belsejét elárasztotta a hirtelen fellobbanó fény, amely furcsán megvilágította a libériás lakáj csontsovány alakját.

–– Gyorsan! Gyorsan! – üvöltötte az inas izgatottan a lovakat sebesen hajtó kocsisnak. –– Rögtön oda kell érnünk. A kegyelmes úr a halálán van…

Ezen a késő éjszakán tíz perc sem kellett ahhoz, hogy Morbidusz professzor, a lép- és epeműtétek nagymestere, egyre kényelmetlenebbül érezze magát. Sem a kerekek zörgését, sem a lovak patkóinak dobogását nem hallota, mégis tudta, hogy egyre gyorsabban haladnak. Hamar búcsút intettek a megszokott tájaknak, a professzor újabb cigarettára gyújtott, s a láng halovány fényében kinézett az ablakon. Megdöbbenve látta, hogy fekete sziklák között haladtak fölfelé, meredek hegyi úton, amelynek két oldalán feneketlen, sötét mélységek tátongtak. A sziklák oldalában itt-ott egy-egy kékesfehéren izzó árny jelent meg, azután éppen olyan gyorsan eltűnt, a semmibe oszlott.

–– Hová megyünk? Hová megyünk? – kérdezte a doktor izgatottan. –– Nyugalom rögtön odaérünk. A kegyelmes úrhoz megyünk, a Halálhoz. A halálán van…

Egy késő éjszakán különös és titokzatos kocsi állt meg egy ódon, leginkább egy kaszárnyára emlékeztető, alacsony épület előtt. A libériás lakáj és Morbidusz professzor, a lép- és epeműtétek nagymestere, fürgén kiszálltak a fogatból. A kegyelmes úr, egy alacsony, töpörödött öregember, a professzor derekáig ért. Arcán száz meg ezer ránc, bőre összegyűrődött, keze, lába kisebesedett, fekélyekkel lett tele. A professzor ezúttal szivarra gyújtott, s míg a láng halovány fényében ránézett a betegre elgondolkodott: Vajon milyen feneketlen, mélységes mély betegség támadhatta meg a Halált, amelyik a halálát okozhatja?

–– Gyorsan! Gyorsan! – üvöltötte a nagybeteg. –– Nyugalom, rögtön megvizsgálom. A kegyelmes úr, a Halál, nem halhat meg…

Ezen a késő éjszakán tíz perc sem kellett ahhoz, hogy Morbidusz professzor, a lép- és epeműtétek nagymestere, egyre kényelmetlenebbül érezze magát. Rutinos sebészként hamar rájött, hogy a Halál életét csak egy azonnali műtét mentheti meg. A kegyelmes úr hamar beleegyezett az operációba, s hagyta, hogy a professzor elaltassa. A tanár újabb szivarra gyújtott, s a láng halovány fényében nézte a narkózisban nyugodtan alvó Halált, és elgondolkodott: Vajon megmenthetem-e a Halál életét? Csak egy hajszálnyit tévedek és megváltom a világot a pusztításaitól! Gazember volnék, ha az emberiségnek nem tenném meg ezt a szolgálatot! Mint orvos, kötelességem megmenteni a Halál életét, ám ekkor bizonyára engem is eltesz láb alól. Nemsokára menekülnöm kell.

–– Hová menjek? Hová menjek? – kérdezte magától a doktor izgatottan. – Nyugalom, rögtön megműtöm. Erős és biztos kézzel megölte a Halált.

Ezen a késő éjszakán tíz perc sem kellett ahhoz, hogy Morbidusz professzor, a lép- és epeműtétek nagymestere, egyre kényelmesebben érezte magát. A tanár úr nem érezte magát gyilkosnak, úgy gondolta, hogy valami nagyszerű cselekedetet vitt véghez. Hallani vélte az egész élni vágyó világ örömrivalgását, látni vélte magát, ahogy képekben, szobrokban, interjúkban megörökítik azt az embert, aki a világot megszabadította a Haláltól. A professzor igyekezett megvigasztalni a kevéssé bánatosnak tűnő libériás inast, beült a ház előtt feketén és mozdulatlanul várakozó kocsiba, amelyik nemsokára elindult a már ismert meredek hegyi úton visszafelé. A jól végzett munka tudatával rágyújtott élete utolsó szivarjára, s a láng halovány fényében a bakon ülő kocsishoz kiáltott:

–– Gyorsan! Gyorsan! – üvöltötte újra meg újra. Rögtön haza kell érnünk!

Egy késő éjszakán különös és titokzatos kocsit állított meg hangos tülköléssel egy másik, hatalmas fogat. Morbidusz professzor, a lép- és epeműtétek nagymestere riadtan nézett ki az ablakon. A hatalmas fogatból egy kékesszínű árnyalak ugrott ki, akinek a professzor a derekáig sem ért.

–– Hová ment? Hová ment? – kérdezte az óriás. Megfeledkezett a honoráriumról. – Nyugalom, rögtön kiegyenlítem. Én a kegyelmes úr fia vagyok, biztos voltam benne, hogy Ön vállalja a feladatot! Mától kezdve én viszem tovább az üzletet…

Ezen az éjszakán, a városligeti híres gyógyintézetben, halva találták Morbidusz professzort, a lép- és epeműtétek nagymesterét. A professzort az utóbbi napokban különös betegség támadta meg, amelynek hatására alacsony, töpörödött öregember lett, arcán száz meg ezer ránc tűnt fel, bőre összegyűrődött, keze, lába kisebesedett, fekélyekkel lett tele. Végül a halál megszabadította szenvedéseitől…

(A halál és az orvos. Legújabb írásunkkal, Heltai Jenő novellájával, az 1871. augusztus 11-én született íróra emlékeztünk. A Fiumei úti Temetőben lévő sírja a nemzeti sírkert része.)