Széchenyi István és egy Nemzeti Panteon

Értekezésem ezen része egy nemzeti temetőt tárgyazna. Nevezhetném tán Walhallának is, ám egy nemzeti temető Üdvlelde nevét magyarosbnak és csinosbnak tartom, egy kis megszokással szintúgy érthetőbbé válik, mint akár ha diadlának, nyugdának vagy emlékdének neveznők. Nevezzük hát a nemzeti temetőt Üdvleldének, mely nemzeti részrehajlatlanság s’ nemzeti méltóság fényében a’ legérdemesb s’ a’ legdicsőbb honfiak tiszteletére emeltetik.

Bármi legyen is hitünk, vallásunk, életünk komolyabb pillanataiban felötlik bennünk saját semmiségünk, létünk hajszálon függése; s életünk alkonyán, mikor mindinkább sürget valami magasb’ hatalom magunkkali számvetésre, rádöbbenünk, mily’ felette parányi az, mire némi elégedettséggel tekinthetünk vissza. Vajon hátramaradó létünk elég hosszú leend-e, s’ mi elég erőt lelünk-e magunkban mind annak csak távolról is helyrehozására, mit lepergett létünkben elmulasztanánk? Ha földi diadalaink netáni tömjéne, s’ innen fakadó gőgteli elbizottságunk el nem vakít, leomlani leszünk kénytelenek azon láthatatlan mennyei hatalmak előtt kiknek kezeiben – ha legszabadabban is – mégis csak eszközként szolgálunk.

Bármit is írám, a polgári erények egyszerű szabályit hirdetém csekély erőm szerint, mióta számot veték magammal, s’ ezen gyengéimet tettleg törekedém másokkal is megszerettetni. Ezen felfogás sürgetett valami magasb’ számvetésre, midőn legutóbb a Kelet Népe czímű közlésemben nyilváníték: nem volna-e nemzeti kifejlésünk lépcsőfokozati közt a’ teendők során tán az is, hogy honunk közepén, ekképpen tán a szívünkben is felállítanánk egy szabad ég alatti Üdvleldét? Hadd lenne vérünk jobb része ott jutalmul, vagy ha buknunk kell, a magyar vég-vigasztalásul halálban legalább egyesülve ott: ha nem tudott életben egyesülni, és nem bírta értelme által az elsüllyedéstől megmenteni magát. Hadd lelné e’ helyen a’ hátramaradtak megemlékezés hálavirágit vagy legalább szánakozását a’ magyarnak végmaradéka.

Bármit is írám, tudtam, hogy sokakban mind’ visszatetszést fog kelteni, vagy inkább sokak által semmibe fog vétetni, s’ ekképp becsméreltetni, s’ nemcsak azért, mert tán nem egészen mindennapi, hanem mert legfőképp, sokakban korántsem, mint a teendők legsürgetőbbike létesítendő. A mindennapi örömök szűk körében keringelő uracsok gúnymosolya kevésbé tántorítá el, a leghevültebb pártak rágalma is elnémül, hisz ezek körében a legkisebb felemelkedést is megvető szánakozás kíséri. Elhunytaink utáni nemzeti nyilvános háladat hátramaradtainkra nézve viszont felettébb üdvös, s’ tán nagyobb mértékben előmozdítandó, mint sok egyéb fontosabbnak látszó feladat. Elhunytaink hamvaik számára oly’ helynek, s oly’ közméltánylatnak keresése volna talán a’ teendők legeslegelsőbbike, nemzetünk jobbrafordulását kezdjük a legdicsőbb és legnemesb’ érczemlékre érdemes honfiaink számbavételével.

Bármi legyen is hitünk, vallásunk, életünk komolyabb pillanataiban felötlik bennünk saját semmiségünk, létünk hajszálon függése; s életünk alkonyán, tegyük fel életünk jobbra fordultát, és meglátjuk, hogy eszmém, rögtön nem fog oly’ nevetséges színben mutatkozni. A megbecsültetés ilyféle nyughelyei már a legrégibb időkben is ismertek voltak, s’ Nagy-Britannia is magaslelküleg jutalmazza a’ hazáért jól érdemlett fiait. Ott a’ költő, a’ status embere, a halálos sebektől elvérzett bajnok, mint nemkülönben a’ gőzerő szerencsés alkalmazója, szóval: minden igyekezet, mely isteni szikra által sikerre vagy érdemre fejlett, és ekképp bármily különös utakon is a’ haza, s’ általa az emberiség, s’ ez által a’ mindenségnek feldicsőítéséhez járult, egyaránt nyeri el nemcsak nyughelyét, de a’ hazafiak sőt az egész emberiség közmegtisztelését is.

Értekezésem ezen része egy nemzeti temetőt tárgyazott. Nevezhetném tán Walhallának is, ám egy nemzeti temető Üdvlelde nevét magyarosbnak és csinosbnak tartom. Nevezzük hát a nemzeti temetőt Üdvleldének, mely nemzeti részrehajlatlanság s’ nemzeti méltóság fényében a’ legérdemesb s’ a’ legdicsőbb honfiak tiszteletére emeltetik, kiknek emlékére joggal emelhetünk márvány- vagy érczszobrot.

A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írása, Üdvlelde című munkája részleteivel, az idén második alkalommal megrendezett Emlékhelyek Napjára emlékezett.

A nemes gróf foglalkozott először a magyar történelem, a honi művészetek és a hazai tudományok „legeslegelsőbb“ képviselőik számbavételével, ércemlékeik méltó megörökítésével.

A nemes gróf a Gellérthegyen szeretett volna egy Nemzeti Panteont felállítani, amelyet ő következetesen Üdvleldének nevezett. A nemzeti sírkert végül is a Citadella felépülése miatt nem valósulhatott meg.

A nemes gróf elképzeléseinek később leginkább a budapesti Fiumei Úti Temető felelt meg. A korábban Kerepesi Úti Temetőnek is hívott sírkert a 19. század végére Magyarország legrangosabb kegyeleti helyévé vált: itt látható – többek között gróf Batthyány Lajos, Deák Ferenc és Kossuth Lajos síremléke.

Kék virág gróf Széchenyi István emlékének.

Széchenyi Istvánról az alábbi linkeken olvashatnak:

http://www.nevpont.hu/view/7290

http://www.nevpont.hu/view/11758

http://www.nevpont.hu/view/11759

A kép – Schoefft Ágoston: Széchenyi a Vaskapunál – forrása: http://keptar.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=7911

A Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) honlapján részletes leírást találnak a Fiumei Úti Temető történetéről:

http://nori.gov.hu/nemzeti-emlekhelyek/Budapest/fiumei-uti-temeto/

Az Emlékhelyek Napja programjai itt olvashatók:

http://emlekhelyeknapja.hu/