Pest város Szépítő Bizottmánya (Verschönerungs Comission zu Pesth, Comissio Decoratoria) József nádor kezdeményezésére, több éves előkészítő munka után, 1808-ban alakult meg. A nádor által irányított új építési hatóság, a Belvárostól kiindulva foglalkozott a város egyes területeivel – hangsúlyosan a tervezett új városrésszel, a Lipótvárossal – de kitért a külvárosok és a városhatáron túli területek rendezésére is. A külváros (vagy előváros) a 19. század elején még más fogalmat jelentett, valójában a mai Belváros városfalakkal elzárt, nem ritkán mocsaras területeit értették az elnevezés alatt. A Bizottmány – József nádor javaslatára – lebontatta a régi Pest városfalait, a kapuk felszámolásával új városmag alakult ki: a Pest környéki területek mocsarait lecsapolták, parcellázták, és csak azzal a feltétellel adták el az új tulajdonosoknak, hogy ott építkezniük kell, illetve új épületük területére, fákat kell ültetniük.

 

 

„A vidék, Pest körül, homokos síkság, erdő vagy kert alig van. A környéken nincs semmi, ami megtörhetné a szél erejét, s így, ha egyszer viharrá erősödik, majd’ minden akadály nélkül halad előre. … Azt beszélik, hogy talán megszüntethetik a bajt a város környékének befásításával.”

(Paget János, 1835)

 

 

A Lipótváros valójában a két Hild építőmester – Hild János és Hild József, apa és fia – alkotása. József nádor elképzelései alapján, Hild János – Pest város első szabályozásának megalkotója – tervezte az új városrészt, váratlan halála (1811) után, Hild József emelte a majdani V. kerület legszebb épületeit a nem is oly régen még mocsaras területre, ahol korábban vízimadarakra vadásztak. Hild József egyik első épülete a Pfeiffer Ignác megbízásából épült Diana-fürdő volt, amely 1822-es alapításától, egészen a 20. század eleji lebontásáig várta a vendégeket. Az előcsarnokból oszlop- és pillérárkádos udvar nyílt, ahol szökőkút és virágok fogadták a látogatókat, az udvar végén négy oszlopos, fülkés, ovális teremben kapott helyett a névadó istennő domborműve. A Diana-fürdő a Kirakodó téren (vagy Ács téren; jóval később: Roosevelt tér, ma: Széchenyi tér) volt, ahol a díszes épületet ácsmesterek telepei és kereskedőbódék vették körül. A fürdő lett a Fürdő utca (ma: József Attila utca névadója), a fürdő első emeleti panziójában egy rövid ideig történetünk főhőse, gróf Széchenyi István is lakott.

 

 

„Szükséges mindenekelőtt, hogy a városnak akárminemű földjei fákkal ültettessenek bé, s ne fasorokkal, de úgyszólván erdőkkel. Ezáltal kirekesztetik némileg az idegen por, ami által majd könnyebben bírhatunk saját városi porainkkal.”

(Gróf Széchenyi István: Buda-pesti por és sár, 1834)

 

 

A Lipótvárost megálmodó József nádor, Pest környéke fásítását magánterületek építésével kötötte össze. Az új tulajdonosok, az új városrészekbe építtetett magánházaikban, polgári épületeikben, kisebb kerteket, parkokat, virágdíszeket, szökőkutakat alakítottak ki. Pest területén, a Belvárosban – a majdani IV. kerületben, amelynek természetesen semmi köze sincs a mai Újpesthez –mindössze az 1833-ban átadott Redout (a Hentzi tábornok által szétlövetett épület helyén nyílt meg 1865-ben a Pesti Vigadó) előtti Promenade-on, azaz a Duna parti sétányon – itt nyílik majd meg a Dunakorzó – volt egy kisebb fasor, néhány kisebb pavilon, majd a népszerű Limonaden-Hütte.

 

A Lipótvárosban élő gróf Széchenyi István, Pest környéke fásítását új közterületek és gyalogutak építésével kötötte össze. A nemes gróf, József nádortól eltérően, közsétatereket, azaz közösségi tereket kívánt létesíteni, ahol az emberek köszöntenék egymást, szóba elegyednének „maguk között”, „cigarróra” gyújtanának, vagy az újonnan elterjedt „hideg nyalatot” fogyasztanák, amelyet ekkor már inkább fagylalt néven ismertek. Széchenyi, akárcsak Magyarországon letelepedett angol barátja, Paget János, ugyanakkor meggyőződéssel vallotta azt is, hogy a pesti homokot és sarat az újonnan épített, fákkal „ékített” házakkal sem lehet megállítani.

 

 

„Die Bäume gehören nicht in die Stadt! Fák nem valók a városba!”

(József nádor, 1831)

 

 

A Pesti Sétatér Társaság (Promenade Gesellschaft) megalakítását gr. Széchenyi István javasolta 1842. március 15-iki országgyűlési beszédében. Széchenyi ekkor már a később elhíresült Újépülettel (mint közismert a forradalom bukása után a magyar hazafiak börtönéül szolgáló épület udvarán végezték ki gr. Batthyány Lajost) szemben lakott, s a tervezett közparkot is itt szerette volna megvalósítani. Az Újépület katonai épület volt, így elkerített környéke is a katonai parancsnoksághoz tartozott, amely, jobb híján, szemétlerakodó helyként hasznosította; az utcát is, stílszerűen Koth Gassének, azaz Sár utczának nevezték. Az elhanyagolt „undokságos” terület közsétatérré alakítása nem ellenkezést, inkább „heveny gúnykaczajokat” váltott ki. A rendületlen eltökéltségű gróf azonban a Társaságba – amelyet Gyüldének is nevezett – közel száz tagot toborzott, megajánlásokat, adományokat gyűjtött, terveinek megnyerte – többek között – Hild Józsefet, Clark Ádámot és Paget Jánost.

 

A Lipótvárosban, az Újépület közelében élő Széchenyi, beadványaival folyamatosan ostromolta a Helytartótanácsot, míg végül Pest városa a szemétlerakodásra „használtatott” területet, 1844-ben, a Társaságnak átengedte; s ebbe a döntésbe a katonai parancsnokság is beleegyezett. Már 1845-ben megkezdődtek az építkezések, s a végleges tervek kidolgozásába bekapcsolódott Erhard Ágost városi mérnök és Kauser Lipót pesti építész is. Széchenyi maga is gyakran ellátogatott a készülő közsétatérre, elbeszélgetett az arra járókelő pesti polgárokkal, akiket szívesen kínált egy-egy jó minőségű „cigarróval“, amelyet Vörösmarty nyomán, egyre többen hívtak szivarnak. Utóbb maga József nádor is megbékélt a ligettel, még platánokat is küldött a gróf kertészének, Rupp Györgynek.

 

 

„Azon pillanatban, midőn márczius 3-án a nemes grófnő a platánt azon szóval «Virulj!« a földbe ülteté, mozsárdurrogások rázták meg a léget, s hangos népörömkiáltás zendült meg. Minden jelenvolt hölgy, magasrangú csak úgy, mint polgárosztálybeli megöntözék a helyet és a nyalábot.”

(Jelenkor, 1846)

 

 

A Lipótvárosban, az Újépület közelében, 170 éve, gr. Széchenyi István felesége, gr. Seilern Crescence, 1846. március 3-án ültette el az első platánfát, talán épp azok közül egyet, amelyet a nemes ellenfél, József nádor küldött. A Sétateret hivatalosan azonban csak 1847. május 30-án avatták fel, ám ekkorra már elkészült a park mellett vezető kikövezett „trottoir” (azaz gyalogjáró, minden bizonnyal Pest első járdája) is. A gyalogutak „sotterezettek” (azaz apró, zúzott kavicsokkal, sóderrel) meghintettek voltak, amelyeket Rupp György kertész felügyelete alatt rendszeresen locsoltak. Széchenyi naplója szerint nemsokára már tizennyolcféle, összesen 1113 fa díszítette a ligetet, s a pestiek meglepetésére, a Sétatér díszkútjából, kerekeskocsin hordták szét a vizet.

 

A Lipótvárosban, az Újépület közelében, 170 éve, gr. Széchenyi István Steingaszner János kávést (azaz kávéfőző mestert) bízta meg Pest első közterének bérletével. A szabályzat szerint a Sétatér gyalogút maradt, ahonnan szekér, kordé, talicska, taliga, továbbá kutya „kitiltatott”, s hogy semmiféle kocsi és elkóborolt eb ne tévedhessen oda, a teret vasráccsal zárták le. A parkot, amely nagyon hamar a pesti polgárok kedvelt találkahelyévé vált, délután 5 óra után, „ellepte a jókedélyű publicum.” Előkelő hölgyek, és divatos uracsok, mutatós delnők és léha arszlánok, bohém aktorok és elegáns dandyk kényelmét szolgálták a platánfákat körülvevő padok és enyhelyek, ahol idővel „zenemulatságot” is rendezett Morelly Ferenc „zenekarmester” (hetenként egyszer, szerdán, rossz idő esetén, pénteken, „hat krajczár belépti díj mellett.”)

 

 

A Lipótvárosban, az Újépület közelében, 170 éve, gr. Széchenyi István, az általa alapított közsétatéren, gyakran elsétált családjával az aprókavicsos gyalogúton, ahol szívesen köszöntötték őt ismeretlen polgárok, akik tiszteletére „cigarró” helyett már szivarra gyújtottak. A nemes gróf lelkesen mesélt újonnan megismert, vele barátságosan szóba elegyedő járókelőknek, akiknek boldogan mutatta az újonnan elültetett facsemetéit. Az eszmecsere után, a kertben, beült családjával az itt is kialakított Limonaden-Hüttébe, ahol kedvenc édességét, a „hideg nyalatot” fogyasztották, amelyet a nemes gróf mindig fagylaltnak nevezett.

 

 

A Pesti Sétatér Társaság (Promenade Gesellschaft) 1847. augusztus 16-án levélben köszönte meg gróf Széchenyi Istvánnak a sétány létrehozását. A Sétateret nemsokára hivatalosan is Széchenyi sétatérnek (ma: Bank utca–Szabadság tér) hívták a parkalapító Széchenyi Istvánról, aki Naplója szerint, minden kivágott fát megsiratott…

 

 

A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írása a 225 éve, 1791. szeptember 21-én született sárvári és felső-vidéki gróf Széchenyi Istvánra, a legnagyobb magyarra, a fák barátjára emlékezett.

 

 

Kék virág Széchenyi István emlékének.

 

 

A nemes grófról az alábbi linkeken olvashatnak:

 

http://www.nevpont.hu/view/7290

http://www.nevpont.hu/view/11758

http://www.nevpont.hu/view/11759