Istvánteleken születtem, ami 1913-ban, születésem évében még Rákospalotához tartozott, ma azonban már Újpest (azaz Budapest IV. kerülete) része. Édesapám olyan költő-féle, íróember volt, valójában ifjúsági regényeket és meséket írt, Pósa Lajos és Benedek Elek Az Én Ujságom és egyéb lapjainak szerkesztőjeként tevékenykedett. Nagy versszerető ember is volt drága jó apám, 1200 verseskötetet gyűjtött össze. Esténként, vacsora után, körbeültük, s ő megkérdezte: – Most milyen verset olvassak Nektek? Bordót, sötétkéket, sárgát vagy fehéret? Édesapám ugyanis versesköteteit különböző színekbe öltöztette (nem kötötte, öltöztette!) Adyt bordóba, Babitsot sötétkékbe, Berda Józsefet sárgába, Szabolcska Mihályt fehérbe – és ki tudná felsorolni a könyvespolcon őrt álló tarka verses gyülekezetet? Esténként, vacsora után, testvéreimmel és édesanyámmal apámat hallgattuk, ahogy verset mond: ez volt a szórakozásunk. Valójában én is költőnek készültem. Teológus koromban, a Bethlen Gábor Szövetség kiadta két verseskötetemet is, a „sötétkék” Babitsnak elküldtem költeményeimet. – Tiszteletes Úr, Ön költő! – válaszolta, néhány versem meg is jelent a Nyugatban, ám mégsem lettem poéta…

Istvántelekről, ami ma már Újpest része, otthonról, amit magammal hozhattam, az a mély, bibliás hit: édesapám református, nagymamám katolikus hite. Újpesten, a Könyves Kálmán Gimnáziumban érettségiztem, majd beiratkoztam a Budapesti Református Teológiai Akadémiára, s ahogy akkor, a teológus hallgatóktól elvárták, Nagykőrösön, Arany János városában, tanítói oklevelet is szereztem. Pályámat Rákospalota-Újvárosban kezdtem, mint missziós lelkész. Egyik nap, egyik prédikációm alatt rádöbbentem: – Valójában kinek is prédikálok én? Ismerem Ábrahám családfáját, ismerem József családfáját, és természetesen mindenekelőtt, mindennél jobban ismerem Jézus Krisztus családfáját, ám ezeket a híveket nem ismerem. Az emberi lélek mélységei viszont nagyon érdekeltek, beiratkoztam hát a debreceni egyetemre, pszichológia szakra, egyúttal megpályáztam egy ösztöndíjat a Bázeli Egyetemen. Svájcban megismerkedtem Carl Gustav Jung nézeteivel és személyesen is jó kapcsolatba kerültem Theodor Bovet és Erwin Ruck teológus professzorokkal. Bovet ösztönzésére kezdtem el család- és házasságlélektannal foglalkozni, Ruck professzornak viszont híres könyvgyűjteménye volt. Gyakran megfordultam Ruck professzor házában ritka szakirodalomért. Aztán a könyveket visszahoztam, a leányát viszont elvettem…

Istvánteleken születtem, ami ma már Újpest városrészhez tartozik. Ravasz László püspök javaslatára, 1942-ben neveztek ki az újonnan megalakult, önálló újpesti gyülekezet élére, és 1979-ig szolgáltam ott. A legborzalmasabb időkben is ott maradtam, jóllehet apósom, aki akkor már a Bázeli Egyetem Hittudományi Karának dékánja volt, hívott, hogy azonnal menjünk, vár rám a magyar lektori kinevezés. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy ott hagyjam a gyülekezetet, ám épp feleségem figyelmeztetett arra, hogy egy katona leteheti a fegyvert, de egy pap nem hagyhatja el állomáshelyét. Bevallom, elszégyelltem magam megingásomért, és bíztam abban, hogy ez az őrület véget ér, és minden katona leteszi a fegyvert. – Ötvenezer évig tartott, amíg az ember leszokott az emberhúsról – vajon lesz-e ötvenezer évünk arra, hogy ne öljünk? A világégés után sokan azt hittük, hogy tényleg valami új, valami felszabadító kezdődik. Magántanári habilitációm elfogadása után két évig taníthattam a teológiai akadémián kateketikát (azaz a hitoktatás elméletét) és csecsemő- és gyermeklélektant. Nemsokára azonban édesapámat kitelepítették, feleségemről kiderült, hogy egy kapitalista ország „osztályidegen” állampolgára, azaz „természetesen”, egy ilyen háttér után, nem bízhatták rám az ifjúság nevelését…

Istvánteleken születtem, Újpesten szolgálhattam, holott voltak olyan tervek, hogy áthelyeznek a Nyírségbe, újpesti barátaim azonban kiálltak mellettem. Egykori papok és más, szintén „osztályidegen elemek”, akik akkor, épp az újpesti Egyesült Izzóban vagy más újpesti gyárban dolgoztak, úgy olajos overallban, beugrottak egy dzsipbe, és elmentek egy bizonyos illetőhöz – nevét nem mondom, csak annyit árulok el róla, hogy nagy befolyású „békepap” volt. Belökték az ajtót e bizonyos akárki előtt, és kijelentették: – Most mi vagyunk az uralkodó osztály, a mi papunk az az újpesti srác, és az is marad! Belökte az ajtót egy másik, még a békepapnál is nagyobb ellenfél is: 1952-ben súlyos műtét várt rám, élet és halál között voltam. Drága feleségemet kérettem magamhoz, hogy elbúcsúzzam Tőle, Ő azonban nagyon durván letorkolt. – Tessék akarni élni! És én el is várom Tőled, hogy élj! Te nem hagyhatsz itt engem egyedül, az öt gyermekünkkel! Bevallom, hogy ismét csak elszégyelltem magam – amennyire persze egy haldokló képes lehet ilyesmire. Bevallom, az erélyes fellépés hatására annyira megijedtem, hogy nemsokára meggyógyultam, túléltem a halált…

Újpesten, a gyülekezetben, a „halálom” után, értettem csak meg Fülöp diakónus történetét. Mert Fülöpöt, a diakónust, a Szentlélek elparancsolta a pusztába, és azt mondta Neki: – Eredj, és csatlakozz! Csatlakozz egy Emberhez, egy Valakihez! Mert bizony jóval könnyebb egyszer úgy prédikálni, hogy annak hatására háromezer ember megtérjen. De jóval kevesebben vannak, akik háromszáz kilométert tesznek meg azért, hogy egy ember megtérjen. Mert Fülöp diakónus elment a pusztába azért, hogy egy embert megkereszteljen, egy etióp királykisasszony testi és lelki sérült szolgálóját. És Fülöp megkeresztelte azt az egy embert, akiről sohasem tudhatta meg, hogy teljesen feleslegesen tette meg ezt a hatalmas utat, vagyis sohasem tudhatta meg szolgálata eredményét. És Fülöp mégis szolgált, mert tudta, hogy egy emberért is szolgálni kell, még akkor is, ha látszólag semmi értelme sincs…

Ócsán egyszer, húsvétkor tartottam ünnepi prédikációt. Az ottani templom nagyon magas volt, szinte szédültem a szószéken, ahogy letekintettem. Fentről nézve, odalenn minden nagyon kicsiny, emberi arcok helyett csak fejtetőket láttam. Amikor befejeztem a prédikációt, természetesen bizonytalan mozdulatokkal (tériszonyom van) rögtön elindultam lefelé. Amint leértem, a gyülekezet már szétszéledt, mindössze egy idős parasztasszony maradt odalenn. Amint leértem, az idős asszony csak azt kérdezte tőlem, hogy hiszem-e mindazokat, amit elmondtam vagy magam is hazudok, mint a többi pap? Amint meghallottam ezt a csendes szemrehányást, elgondolkodtam. Fentről nézve minden nagyon kicsiny, emberi arcok helyett csak fejtetőket látok, nem csoda, hogy nem hiszik el egy szavamat sem…

Újpestben, a gyülekezetben jöttem rá arra, hogy a lelki élet zavarai alapjában véve kommunikációs zavarok. Igaz ez az embertársi kapcsolatokra, igaz ez az egyén önmagával való kapcsolatára is. A lelkigondozói beszélgetés a hétköznapinál teljesebb, koncentráltabb és letisztultabb kommunikációt akar létrehozni tanácskérő és segítő között. Ehhez a lelkigondozónak feltétel nélkül el kell fogadnia beszélgetőpartnerét. Az elfogadás olyan, értékítéletektől mentes légkört teremt, amely feloldja a félelmeket és lehetővé teszi a bizalom megerősödését a lelkigondozó iránt. A hit képviselőjének magatartásában felértékelődik a hitelesség. Semmi meggyőző ereje nem lesz beszédének, ha a viselkedése nem pontosan ugyanazt fejezi ki, mint amit a szavaival mondott. A segítő odafordulás, a másik megértése a krisztusi szeretet megjelenítése. Ezért az ilyen vonásokat viselő lelkigondozói kapcsolat szavak nélkül is Krisztusról tesz bizonyságot.

Jézus Krisztus nem vallásalapító, hanem életforma-létrehozó volt. Nem azt mondta, hogy csináld ezt vagy azt, hanem azt mondta: Kövess engem! Jézus Krisztus azt is mondta: Szenvedjétek el egymást a szeretetben! Ez a rövid mondat, az emberi együttélés legtömörebb kifejezése: házasságban, barátságban, közösségben, társadalomban el kell viselnünk egymást. Mindenkit lehet szeretni, mindenkit lehet átölelni, és ha hibázunk, mindent újra lehet kezdeni, ilyenkor térdre lehet esni, de onnan fel kell állni! A tanítványságot is újra el lehet kezdeni, hisz valójában mindannyian csak tanítványok vagyunk.

A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írása az ötszáz éves reformáció emléknapján – életútjának felidézésével, visszaemlékezése alapján –a húsz éve, 1997. november 20-án elhunyt ifj. Gyökössy Endrére, a 20. század egyik legjelentősebb magyar református teológusára, a pasztorálpszichológia magyarországi megalapítójára emlékezett.

Kék virág Gyökössy Endre emlékének.

Ifjabb és idősebb Gyökössy Endréről az alábbi linkeken olvashatnak:

http://www.nevpont.hu/view/11834

http://www.nevpont.hu/view/11881

http://www.nevpont.hu/view/11882

A fotó Rédley Tamás felvétele, a kép forrása:

http://www.arta.hu/files/gallery/sorozat/3/portre_m27_gyokossy_1996_04.jpg