Fényes Adolf

Született: 1867. április 29. Kecskemét, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye
Meghalt: 1945. március 14. Budapest

Család

Vallásos zsidó családból származott. Nagyapja Fischmann Ezékiel Mózes Lipsitz (†1874) miskolci főrabbi. Sz: Fischmann Simon Henrik (1821–1879) kecskeméti rabbi, Wahrmann Regina, Wahrmann Izraelnek (1755–1826), a Pesti Izraelita Hitközség első főrabbijának unokája. Fischmann Simon 1846-ban telepedett le Kecskeméten, 1849-ben jelentős szerepet játszott abban, hogy Kecskemét megtagadta a városra kirótt császári hadisarcot, majd magára vállalta a kecskeméti zsinagóga építési költségeit. Nagybátyja: Fischmann Feis pozsonyi rabbi, ill. Wahrmann Mór (1832–1892) nagykereskedő, az első zsidó országgyűlési képviselő. Testvére: Fényes (Fischmann) József. 

Iskola

A budapesti tudományegyetemen egy félévig jogot hallgatott (1884). Művészeti tanulmányait a budapesti Mintarajziskolában Székely Bertalan és Greguss János tanítványaként kezdte meg (1884–1887), Weimarban, Max Thedynél tanult tovább (1887–1890), majd a párizsi Julian Akadémia növendéke (1890–1892); utóbb két évet ismét Weimarban Max Thedynél töltött (1892–1894).

Életút

Tanulmányai befejezése után, Budapestre költözött; kiállító művész (1894-től). A szolnoki művésztelep alapító tagja (1902-től). 

 

A 20. századi magyar képzőművészet egyik jelentős, nagyhatású művésze. Munkáiban ugyan kifejezésre jutott nagyfokú szociális érzékenysége, ám ez erősen távol állt a kor radikális szocialista mozgalmaitól. Képeit mély humánum, az elesettekkel, a szegényekkel való együttérzés jellemzi, de nem élt a kor divatos naturalista, részletező szemléletével. Híres, Szegényemberek-ciklusának képeit hollandiai és belgiumi tanulmányútja, valamint a német Arme–Leute–Malerei stílus tanulmányozása előzte meg. Komor tónusú portréi a deprivált és marginalizált embercsoportok iránti mély részvétről és szolidaritásról tesznek tanúbizonyságot. A korabeli művészettörténet-írás a szocialista realizmus előfutárának, egyfajta „szocialista” messiásnak igyekezett beállítani, valójában Fényes Adolfot nem a társadalmi közegek, az elégedetlen tömegek vizsgálata, hanem az egyéni sorstragédiák érdekelték. 

Első munkái a századforduló német művészetében népszerű, naturális hűséggel előadott, anekdotizáló, az egyszeri szituációt forrponton megörökítő életképek. 1898-ban kezdte el, s csaknem tíz éven át folytatta Szegényemberek c., félszáznál több képből álló, a magyar kritikai realizmus tendenciáját folytató ciklusát (Özvegy, 1898; Falusi szerelmesek, 1899; Napszámos, 1901; Anya, 1901; Anyaság, 1902; Ebéd, 1902). A sötét tónusú, szélesen festett foltok kontrasztjából kibontakozó, szociális érdeklődésű emberábrázolás (pl. fáradt napszámosok, falatozó szolgaemberek, falusi és kisvárosi kézművesek, „halálba vágyó öregasszonyok” stb.) Munkácsy Mihály komoran passzív világát idézik. A ciklus Család c. tagja a Képzőművészeti Társulat párizsi kiállításán (1900) kitüntetésben részesült. Első munkáinak fogadtatása ellentmondásos: az elismerő kritikák mellett számos durva bírálatot is kapott. Az 1900. évet Olaszországban és Franciaországban töltötte. 1901-ben a Műcsarnok különtermében rendezte meg kiállítását, Öregember c. műve a Lipótvárosi Kaszinó díját nyerte el. A realista népéletkép továbbfejlesztését célul kitűző szolnoki művésztelep egyik alapítója (1902), s nyaranta rendszeres festője, bár a kolónián kívül festett Pesten, Vácott, Szentendrén és Nógrádban is. A művész újabb festői korszaka Szolnokon kezdődött el: paraszti tárgyú életképein a szociális tendenciát idillikusabb szemléletmód és újfajta festészeti törekvés, a plein air festés harmonikus hatáskeresése váltotta fel. Palettájának kivilágosodását, figurális kompozíciójának üdébb koloritját Egy legény meg egy leány (1904) és a Szegények ebédje (1906) c. festményei példázzák. Fényekből, színekből szőtt falusi házsorok, udvarok, a bennük élő emberek napi tevékenységét, érzelmi kapcsolatát ragyogó festőiséggel jelenítette meg. A kompozíció megalkotásakor a nap fényének színbontó, színváltoztató, árnyékszínező hatásából indult ki; reflexvariációkkal, foltokra bontott, sokszínű árnyékokkal tagolta a nagyformátumú, összefüggő felületeket (Napsütötte udvar; Kisvárosi délelőtt; Babfejtők; Holdvilág utca a Tabánban, 1902– 1903; Utca Vácott, 1904; Testvérek, 1906; Szentendre, 1907). A plein air festés oldott folthatása érvényesül Fiúarcképén (1900 után) és Vedres Márk portréján (1907) is.

 

Az 1907-től 1912-ig alkotott műveit, elsősorban csendéleteit és enteriőrjeit nem az impresszionizmus irányába történő továbblépés, hanem a tárgyi valóság szecessziós, dekoratív ábrázolása váltotta fel. A szigorú szimmetria, a színek és formák racionális rendje jellemzi ezeket a képeket (Parasztszoba három gyerekkel, 1907; Mákoskalács, 1910; Mme de Maintenon szalonja, 1911; A torta, 1912). – Művészete 1913-tól alapvetően megváltozott: bibliai témák keretében a képzelet teremtette, díszletjellegű városképeket, romantikus bibliai tájakat festett. Utóbbi korszakának jellemző sajátossága a dekoratív-szimmetrikus elrendezés és a tragikus hatású fény-árnyék kettőssége. Művein az égbolt kiemelt félelmetessége nyomasztó teherként nehezedik a kisméretű tájképi motívumok (várak, hegyek) és az apró, összezsúfolt figurák együttesére (Mesetáj, 1913 után; A folyó, Bujkáló nap, 1925; Nyugtalan idő, 1929; Felvidéki táj tavasszal, 1937; Éjszakai támadás, Sziklavár, A festő álma, 1930-as évek). A kor akut társadalmi problémái elől visszavonuló, zárkózott természetű művész a Tanácsköztársaság idején tagja lett a Kommunista Művészek Végrehajtó Bizottságának.

 

Horthy Miklós kormányzótól mentességben részesült (1944), az ország megszállása idején gettóba hurcolták (1944), Pest ostromát túlélte, hazatérése után, Nagymező utcai műteremlakásában agyvérzés érte. Műveinek nagy része a budapesti Magyar Nemzeti Galéria (MNG) tulajdonában van, az 1910-es években készült legtöbb festménye azonban elpusztult vagy lappang. 

Emlékezet

Kecskeméten született, elemi iskolái Kecskeméten és Budapesten végezte; a család 1881-ben költözött a fővárosban. Apja jogi pályára szánta, ám megszakította tanulmányait, festőművésznek készült. Alkotótevékenységét Budapesten kezdte meg (1894-ben végleg a fővárosban telepedett le), Budapesten hunyt el, a Salgótarjáni úti Izraelita Temetőben nyugszik. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította (2005-ben). Kecskeméti szülőházát (Wesselényi utca) emléktáblával jelölték (1960-ban), majd mellszobrát is felállították (Kecskeméten, a Kodály Zoltán téren, a vasútállomás melletti parkban; bronz és mészkő, Petri Lajos alkotása, 1961. aug. 20.). Budapesten a Lipótvárosban (V. kerület Sas utca), majd a Terézvárosban (VI. kerület Nagymező utca) volt műterme, maga viszont Óbudán lakott (III. kerület, ma: Fényes Adolf utca 10.). Óbudai lakását emléktáblával jelölték meg (bronz domborműves emléktábla, Kiss Nagy András alkotása, 1975). Munkássága az általa alapított szolnoki művésztelephez kötődik: Fényes Adolf már az 1890-es években gyakran megfordult Szolnokon, barátjának, Kohner Adolf földbirtokosnak vendégeként kezdte el megörökíteni a vidék tanyáit, falusi házait, füzeseit. 1902-től minden nyarat ott töltött, munkássága erősen kötődik az általa alapított művésztelephez (1942-ben járt utoljára a városban). A róla elnevezett szolnoki Fényes Adolf Magiszter Művészeti Szakközépiskola és Gimnáziumban szintén domborműves emléktáblája látható (bronz és márvány, Révi Norbert, 2014. nov. 21.). Egy rövid ideig, 1904-ben Vácott is tevékenykedett, ahol elsősorban tájképeket, az ún. váci Tabánt festette (Kisvárosi délelőtt, 1904). Váci lakóházát is emléktábla jelöli. 

Elismerés

A Képzőművészeti Társulat díja (Pletyka c. képéért, 1895), Rudits-ösztöndíj (Civódás c. festményéért, 1897), a Képzőművészeti Társulat párizsi kiállításának díja (A család c. képéért, 1900), a Lipótvárosi Kaszinó díja (1901). Állami nagy aranyérem (1924), a Varsói Képzőművészeti Társulat Diplôme d’Honneurja (Háromkirályok c. művéért, 1927), a Barcelonai Világkiállítás Nagydíja (1929).

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu 2017