A gólyához
Tompa Mihály emlékezete
Megenyhült a lég, vídul a határ,
S te ujra itt vagy, jó gólya-madár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.
Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsúgár és siró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van s megdermedett.
Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóba, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet:
Tüzes üszökbe léphetsz, ugy lehet.
Tompa Mihály református lelkész miután sikertelenül próbálkozott a miskolci református gimnázium szónoklat- és költészettani helyettes tanári állásával, Pestre utazott, hogy jogi tanulmányait kiegészítve, ügyvédi oklevelet szerezzen. Az egyetemen ritkán fordult meg, jóbarátja, Petőfi Sándor biztatására elsősorban irodalommal foglalkozott, utóbb elfogadta Vahot Imre felkérését a Pesti Divatlap segédszerkesztői feladatainak ellátására. A fiatalember olyan nagy sikert aratott Népregék, népmondák (1846) című kötetével, hogy nemsokára a Kisfaludy Társaság már rendes tagjai közé választotta (1847-ben). Pesti „kirándulása” ezzel véget is ért, a nevet szerzett Tompa Mihály már sikerrel pályázta meg a bejei gyülekezet lelkipásztori tisztségét, s 1847-től, hátralévő élete több mint húsz évében, református lelkészként tevékenykedett (1849–1851-ben Keleméren; 1851–1868-ban Hanván).
A gólya a magyar nép kedves madara, oltalmazója annak a háznak, amelynek tetejére fészkét rakja. A hatást fokozza, hogy a költemény éppen arról a kedves madárról szól, amelyik Petőfinek az elvesztett, egykori barátnak is szeretett madara volt („Nekem valamennyi között legkedvesebb/ Madaram a gólya/Édes szülőföldem, a drága szép alföld/Hűséges lakója.) A gólya tehát többszörösen is allegória: a haza szimbóluma és Petőfi emlékezete okán. A vers vidám képpel nyit: újra visszatér a mindenki által oly’ nagyon szeretett alföldi madár, hogy fészkét megigazítsa, és hogy kiköltse „magzatát”.
Ócska szavunk látszólag negatív hatású, ám tudni kell, hogy ó szavunk eredeti jelentése ‘nagyon régi’, az ócska, ó szavunk kicsinyítőképzős változata, jelentése ‘nagyon szeretett, féltett’, mert ha valamilyen régi tárgy kedves számunkra, azt becézzük, s nagyon vigyázunk rá. Az első versszak tehát a visszatérő gólyáról szól, aki azért tér haza, vagyis fészkébe, hogy kiköltse magzatát. A magzat nem a madárcsecsemő elnevezése, Tompa szándékosan már első képében emberi utódról, egy új nemzedék első képviselőiről szól. Az idillikus kép azonban már a második versszakban megváltozik: a váratlanul, hirtelen megszólaló parancsszavak (Csak vissza, vissza!) után kiderül, hogy a hazájába egy év után visszatérő madarat csalárd napsugár, síró patak és megfagyott élet fogadja.
Házamról jobb ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbeesést ne hallanál alól
S nem félhetnél az ég villámitól?
Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted,
Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!
Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!
Tompa Mihály református lelkész nejével, runyai Soldos Emíliával, 1847. december 16-án, Fügén, Szakály Lajosné Lévay Etelka úrnő estélyén ismerkedett meg. Az ekkor már sokat betegeskedő költő a forradalom kitörésének idején, Gräfenbergben tartózkodott, hazatérése után a gömöri önkéntesek közé állt, s mint tábori lelkész tevékenykedett (1848. október 30-án részt vett a szerencsétlen kimenetelű schwechati ütközetben). Félév múlva, elnyervén a bejeinél jövedelmezőbb keleméri papságot, beköszöntője után egy héttel, 1849. május 1-jén, Soldos Emíliát, Runyában, az úrasztala elé vezette, ahol Szabó István lelkipásztor adta rájuk Isten áldását. Öröme még teljesebb lett, amikor 1850. március 10-én, Kálmán nevű fiuk is megszületett. De e boldogság nem tartott sokáig. A kisfiú május 18-án, pünkösd szombatján meghalt, felesége élet s halál között, betegen feküdt. Ekkor írja Pünköst reggelén című költeményét, melynek refrénje: „Kórágyon fekszik szenvedő nőm/ Terítőn kedves gyermekem!”
A gólya költöző madár, nyár végén útra kel, ám tavasszal újra visszatér – ugyanoda. Ez alatt az egy év alatt azonban nagyon sok minden megváltozott. A hazájába visszatérő madarat pusztulás és nemzeti tragédia fogadja. Az allegorikus, végletekig halmozott, kétségbeesett képek megállíthatatlanul követik egymást, szinte egymásra torlódnak, mindenütt rom, vér, temető, nincs itt hely még a madár számára sem. Az egész vers egy megfeszülő ív, mely érzelmi és formai csúcspontját a költemény középső részében éri el („Neked két hazát adott végzeted,/Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!”)
Kéve szavunk látszólag pozitív hatású ‘összekötött növény-, általában gabonaszálak kisebb-nagyobb csomóját’ jelenti. A gabona anyagából készült kötéllel kévébe kötött, „ölre szedett”, szálas gabona meghatározott rendben és formában a tarlón „sorakozott”. Amikor a kévét a cséplőgépbe dobták, akkor ezt a kötelet elvágták: abban a pillanatban a kéve széthullott. Amikor a „saját anyagából” készült nemzeti köteléket elvágták, úgy a magyarságot összefogó kéve is széthullott. A tragikus kép a forradalom után a hazájából széthulló, megállíthatatlanul pusztuló nemzet víziója. Voltak, akik elestek a hosszú harcok során, sokakat kivégeztek vagy bebörtönöztek, mások bujdosásra kényszerültek, s maradtak élők is, kik járnak-kelnek búsan, szótlanul.
Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk: járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél és sirván, megyen
Uj hont keresni túl a tengeren.
A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.
Beszéld el, ah…! hogy… gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik…
Honfira, honfi ki vádaskodik.
Testvér testvér, apát fiu elad…
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy, ki távol sír e nemzeten,
Megútálni is kénytelen legyen!
Tompa Mihály református lelkészt A gólyához és más hazafias versei miatt névtelenül feljelentették, otthonában házkutatást tartottak: írásait, személyes dolgai egy részét lefoglalták. A meghurcolt költőt 1852. július 6-án letartóztatták, a kassai haditörvényszék elé idézték, ahol hat hétig zaklatták, majd ügye elintézése nélkül elengedték. Nemsokára, 1853 januárjában megszületett második fia, februárban azonban ismét beidézték; minden különösebb indok nélkül nyolc hétig ismét fogva tartották (1853. április 3-án azonban végleg felmentették). Felesége súlyosan megbetegedett, a kiállott rettegés, családja elvesztése miatti aggodalom örökre megmaradt szívében. Még megrendítőbb volt számára második fiának halála, az újabb tragédia okozta fájdalmas sebe sohasem gyógyult be.
A gólya szeret emberek közelében lenni, hűségesen, évről-éve visszatér ugyanazon épületek tetejére, ahonnan aztán nyár végén mindig újabb útra kél. Feltételezték róla, hogy gondoskodik idős szüleiről, táplálja, hordozza őket, idővel a gondoskodás, az otthon, majd a gyermekáldás jelképévé is vált a legtöbb európai kultúrában. A költemény első részében a szétdúlt haza sorsa a mező, a tó, a templomtornyok és otthonok képeiben tűnik fel, a második részben a rombolás nem a természetben, a tárgyi világban, hanem az emberek lelkében megy végbe. A valódi tragédia az, hogy míg a mező újra kivirulhat, a házakat, templomokat újjáépíthetik, addig az emberi lelket megülő keserűséget nem lehet elűzni; méreggé, nemzedékeket titkon pusztító betegséggé válik. Mert nincs annál szörnyűbb tragédia, ha a menyasszony „meddőségért eped”, ha a szülő „nem zokog magzata felett”, s ha az öreg örül, hogy élte „befejeztetett”.
Ajak szavunk semleges hatású, ‘az emberi száj külső, húsos részét’ illetve ‘az emberi szájat mint a beszéd, a hangképzés szervét’ jelenti. A szó egyúttal valamelyik közösség tagjai összessége által, egy földrajzi területen beszélt nyelvet is kifejezi: a magyarság magyarajkú honfitársaink sorsközössége. A költemény végére a nemzeti sorscsapások egyre nagyobb súlya bontakozik ki, az utolsó három sorban azonban Tompa minden kijelentését visszavonja: arra kéri a gólyát, hogy mindezekről ne szóljon semmit, ne gyalázzuk nemzetünket, különösen azok előtt ne, akik önhibájukból kiszakadtak ebből a sorsközösségből, ebből az oldott kévéből. Hisz távol az otthontól, nagyon nehéz megőrizni magyarságunkat, különösen akkor, ha otthontalanságunkban távolról sírunk e nemzeten!
Tompa Mihály református lelkészt valamikor a 19. század közepén, Petőfi Sándorral és Arany Jánossal egy költői triumvirátus tagjaként emlegették, hazafias hangulatfestő képeiből, történeti és virágregéiből szinte észrevétlenül nőttek ki allegorikus, nemzetféltő költeményei.
Tompa Mihály református lelkész valamikor a 19. század közepén, kicsiny magyar falvak szelíd verselője volt. A forradalom leverése után, a végveszélyben lévő haza sorsa feletti tehetetlen kétségbeesés feszültségében, allegóriáival legnagyobb költőink közé emelkedett.
A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írása a kétszáz évvel ezelőtt, 1817. szeptember 28-án született Tompa Mihályra emlékezett.
Tompa Mihályról az alábbi linkeken olvashatnak:
A képen Barabás Miklós rajza látható, a kép forrása:
Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Esszé
Megjelenés: nevpont.hu 2017
