Az ősök … nagyszülők, dédszülők, egyéb rokonok, akikről gyakran hallottam, mert szívesen és hálával emlegették őket – legtöbbje a temetőben volt, ott látogattuk őket. Nem szóltam én senkinek arról, mit érzek, csak néztem a sírokat az elevenek riadalmával, majdnem haragosan. Nem értettem különös játékukat, hogy a föld alá bújnak előlünk, hogy csak emlékkövük van, de nem mozognak, hogy voltaképpen semmik, és úgy látszik, mégis valakik, mert a szüleim gyakran felkeresik őket, sokáig állnak sírjuk előtt, s anyám mindig megcirógatja dédanyám sírkeresztjét. Lenéztem a halott ősöket, úgy képzeltem, ügyetlenek, hagyták, hogy valami elfogja őket. … Miért nem menekültek, miért hagyták, hogy ez történjen velük, ilyen méltatlanság, miért vállalták ezt a képtelen lakóhelyet és létformát? Miért múlnánk mi el? Eszünk ágában sincs. Lehet, hogy más igen, de mi ügyesek vagyunk, szeretünk együtt lenni, élni is, az élet, az eső, a nap, a reggeli ébredés, a víz üdítése, egyáltalán minden, ami a világba tartozik, olyan boldogító, hogy mi aztán itt nem hagyjuk sohasem.

Bennünket kergethetnek, minket nem fognak el, mi majd élünk örökké, mindörökké. Ha temetési menet vonult el az utcánkon, szakértelemmel nézegettem az üveges hintót, nagy butaságnak találtam, hogy ilyen keserves célra alkalmazzák, mert igen szép jármű volt, sokkal szebb, mint egy hétköznapi kocsi. A koporsó láttán bólogattam: másokat majd ilyenben visznek el. Csak vigyék őket, ha nem tudnak magukra vigyázni. A halál élő, ember formájú, szabályos hivatalnoki ügykört betöltő valaki volt a számomra, s leginkább olyannak képzeltem el, mint a sintért, akit mindenki között a legjobban gyűlöltem, mert mindig vonzódtam az állatokhoz. Ám volt kutya, aki el tudott illanni a hurok elől, ez végképp megerősített abban a hitben, hogy ha a halál minket is űzőbe venne egyszer, elszaladunk, mint az ügyes ebek.

Tavasz lehetett vagy ősz, mert apám kabátjához rögzült az emlék: volt neki egy fekete galléros köpenyege, azt kapta fel, aztán karon fogta unokahúgát, és elindultak. Egy darabig kísértem őket, ki a kapun, a fasorban is, ameddig a nekem engedélyezett, önállóan is bejárható terület határa engedte. … Néztem utánuk, ahogy mentek, unokatestvérem mesélt valamit, gesztikulált, apám csak ballagott mellette. Szél fújhatott, de meleg volt, mert a galléros köpenyeget nem gombolta be, a kabát kidagadt, két szárnyába belekapaszkodott a szél, apám fekete alakja olyan volt, mintha nem mozogna, nem láb vinné, hanem a levegő, csak sodródott a nyitott, fekete köpenyegben egy kis sovány ember.

És akkor történt velem valami, sose jöttem rá, miért, mitől, és miért éppen akkor? Bámultam utána, ahogy távolodott, és hirtelen megéreztem, hogy elveszítem örökre. Egyszer úgy fog elindulni a fekete szárnyak suhogásában, hogy nem fordul vissza, hogy nem jön meg soha többé, hogy ostobaság, amit kitaláltam az elfutásról meg a menekülésről, a halál van, kivédhetetlen, eljön érte, anyámért is, értem is, és egyszer mind ott leszünk majd abban az érthetetlennek és felháborítónak érzett sírban, virág felettünk, a nevünk kőbe vésve, és éppúgy nem fogunk tudni válaszolni és jelet adni egy felettünk álló kisgyereknek, mint ahogy nekem nem tudnak szólni az ősök. Csak álltam, meredten, holtra válva, még egy perc, és befordul a sarkon, eltűnik előlem, eltakarják a házak, máris olyan messze jár, hogy alig látni. Akkor elkezdtem futni utána, mintha az életemért szaladnék, futni, nem tudom, miért, talán azt remélve, hogy ha elérem, megfogom a kezét, és belekapaszkodom a köpenyegébe, akkor lassabban ér annak az útnak a végére, amit ő is bevégez egyszer. Hisz minden egymás nélkül töltött percért kár, hát ne váljunk el egymástól, amíg csak lehet, beszélgessünk, szóljon hozzám, kérdezzen, nézzen rám, hiszen egyszer mi mind meg fogunk halni.

Mikor apámat temettük, s koporsója ott úszott előttem a gyászkocsi üvegfalú tengere mélyén, még egyszer visszafordította felém szép római arcát, és rám mosolygott. De csak egy pillanatra, mert aztán indult is, vállán a galléros köpenyege, amelyet évtizedek óta nem láttam már, amiről fogalmam se volt, hová tűnhetett. A szél, a márciusi szél hólyagosra fújta, apám nem mozgott, nem a lába vitte, csak a levegő.

(Szabó Magda: Ókút, 1972)