1.

Szindbád, a hajós, egy tavaszi, jázmin illatú hajnalon, arra ébredt, hogy még le sem feküdt. Az ágyon hevert felöltözve, ahová nem tudta, hogy hogyan került. Előtte a Vízivárosban üldögélt magányosan, egy nyári vendéglő udvarán, ahol még javában zöldelltek az ecetfák, ezzel jelezvén, hogy még messze az ősz, amikor színük majd pirosra változik, mint régenvolt menyasszonyának arca, akinél Szindbád még soha sem szeretett senkit jobban. A jázmin illatról megint csak volt kedvese jutott az eszébe, akinek nyakán mindig ezt az illatot érezte a magasra tűzött konty alatt, amikor közel hajolt hozzá.

Szindbád, a hajós egy ligetben járkált magányosan, s valahonnan egyszercsak levendula illatot hajtott felé a szél. Ahogy továbbment, magát látta, azaz az ifjú Szindbádot, amint épp virágot szedett hajlongva egy olyan kosárba, amelynek oldalára is virágokat hímzett egy azóta elfelejtett karcsú leánykéz. A kosár igen hamar megtelt különféle különös virágokkal: a virágot szedő ifjú Szindbád ugyanakkor minden egyes tépéssel más és más virágot dobott a kosárba, mert ebben a csodálatos ligetben száz és ezerféle virág nőhetett háborítatlan.

Szindbád, a hajós, álmában mint ifjú Szindbád, az év összes virágait összehordta Szindbádnak, az idősnek; aki így egyszerre, egy időben érezte a gyöngyvirágot, a violát, a liliomot, az orgonát, a rózsát, a szegfűt, sőt mintha a hóvirág illattalansága is megcsapta volna. Amint élete valamennyi virágillatát összegyűjtötte az ifjú Szindbád, az álombeli idős Szindbád a virágkosárra zöld levelekből bokrétát kötött, hogy azzal fedje le a kosár tetejét, majd az egészet beszórta babérlevéllel. Ekkor azonban a kosár egy roppant tövissé változott át, amely repülni is tudott, s a roppant tövis álmában szíven szúrta Szindbádot, aki sajgó szívvel és fájó fejjel ébredt ezen a jázmin illatú hajnalon, s nem emlékezett sem arra, hogy mi történt az álombeli virágot szedő ifjú Szindbáddal, sem arra, hogy az idős Szindbád mit keresett a Vízivárosban, magányosan, egy nyári vendéglő udvarán.

2.

Szindbád, a hajós, egy tavaszi, jázmin illatú hajnalon, ismét arra ébredt, hogy megint le sem feküdt. Az ágyon hevert felöltözve, ahová nem tudta, hogy hogyan került. Előtte ismét a Vízivárosban járt, s most ébren szövögette tovább álmait, mint valamely nagyhasú pók a hálóit, némely elhagyott ház gerendáiról aláereszkedve. A jázmin illatról megint csak volt kedvese jutott az eszébe, aki ahogy ellibegett Szindbád előtt, véletlenül elejtette jázmin illatú zsebkendőjét, amelyre egy virág volt hímezve neve kezdőbetűi helyett.

Szindbád, a hajós, egy zegzugos vízivárosi utcácskában sétált, s valahonnan egyszercsak levendula illatot hajtott felé a szél. Ahogy továbbment, magát látta, azaz az ifjú Szindbádot, egy zöld zsalugáteres ház előtt. Az ifjú Szindbád lehajolt az elhullott zsebkendőért, s amikor megpillantotta a virágot a kezdőbetűk helyett, sorolni kezdte a virágneveket, mert a legtalálóbbat szerette volna kiválasztani a leány számára. Az ifjú Szindbád egymás után sorolta az eszébe jutó női virágneveket: a gyöngyvirágot, a violát, a liliomot, az orgonát, a rózsát, a szegfűt, sőt mintha a hóvirág névtelensége is megcsapta volna. Az ifjú Szindbád összehordta Szindbádnak, az idősnek, azokat a virágneveket amelyek egyszerre, egy időben emlékeztették az idős Szindbádot hajdanvolt asszonyokra és régenvolt menyasszonyára, akinél Szindbád még soha sem szeretett senkit jobban.

Szindbád, a hajós, álmában mint ifjú Szindbád, átadta a zsebkendőt a Violaként bemutatkozó hölgynek, majd lovagiasan kinyitotta előtte a zöld zsalugáteres ház frissen festett kapuját. Viola levette fátylas kalapját, majd szégyen nélkül kilépett szoknyájából. Az ifjú Szindbád megdöbbenve látta, hogy Viola vállán és keblén virágok nőttek: gyöngyvirág, orgona, liliom, szegfű, rózsa, s mindazon virágok, amelyeket hajdan egy ligetben, magányosan sétálva összegyűjtött. Ahogy az ifjú Szindbád tépte a virágokat, tépésről-tépésre egyre idősebb lett, végül megdöbbenve látta saját magát, az idős Szindbádot. Amint élete valamennyi virágillatát összegyűjtötte az idős Szindbád, az utolsó virág, a rózsa egy roppant tövissé változott át, amely repülni is tudott, s álmában szíven szúrta Szindbádot, aki sajgó szívvel és fájó fejjel ébredt ezen a jázmin illatú hajnalon.

3.

Szindbád, a hajós, egy tavaszi, jázmin illatú, álomtalan-álmatlan hajnalon az ágyán hevert felöltözve. Mélységes mély és kiheverhetetlen bánatot érzett, mert tudta, hogy örökre elveszített valamit.

Szindbád, a hajós, egy tavaszi, jázmin illatú, álomtalan-álmatlan hajnalon rádöbbent, hogy soha többé nem tudja maga elé idézni az ifjú Szindbádot, hajdanvolt asszonyait és Violát, régenvolt menyasszonyát, akinél még soha sem szeretett senkit jobban.

A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írása az 1933. május 12-én elhunyt Krúdy Gyulára, „a lírai látomásos” íróra emlékezett. Írásunkban, Szindbád alakjának felidézésében, Végh György segített.

Kék virág Krúdy Gyula – és természetesen Végh György – emlékének.

A Névponton az alábbi linkeken olvashatnak Krúdy Gyuláról és Végh Györgyről:

http://www.nevpont.hu/view/12101

http://www.nevpont.hu/view/12102

http://www.nevpont.hu/view/12103

A kép forrása:

http://dka.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=40445