1. A tél

 

 

 

„Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.

Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.

Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok

Közt nem lengedez a Zephyr.

 

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között

Nem búg gerlice, és a füzes ernyein

A csermely violás völgye nem illatoz,

S tükrét durva csalét fedi.”

 

 

A közelít szó jelentése ‘valamihez, valakihez közeledik, közel kerül’. A közelítés ugyanakkor ‘lassú, észrevétlen cselekvés’, lassan tartó, hosszan elhúzódó folyamat, olyan, mint az elmúlás, csak a vége a biztos, ahol minden díszek elhullanak. A költemény eredeti címe Ősz volt, Berzsenyi Dániel Kazinczy Ferenc javaslatára változtatott: a semleges jelentésű ősz évszakot télre cserélte fel, s eléje egy fenyegető jelzőt tett, hiszen a vers valójában egy szomorú létösszegzés, az elmúlás fájó elégiája.

 

A csalét kemenesaljai tájnyelvi szó, jelentése ‘avar, azaz lehullott száraz lombok szőnyege’ (Nem tévesztendő össze a hangalakjában hasonló csalétek szavunkkal). A csalét negatív hangulatot keltő, szorongást kifejező szó, a félelmet a durva jelző csak fokozza, éles ellentétben áll a vidám hangulatú csermely szavunkkal, ám a kis patak vize már nem illatoz. A csermely – ellentétben más vízfolyásokkal, erekkel – száraz évszakokban teljesen kiapad, ilyenkor medrét lombok, elhullott levelek, csalétok fedik.

 

 

„A hegy boltozatin néma homály borong.

Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.

Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:

S most minden szomorú s kiholt.

 

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,

S minden míve tünő szárnya körül lebeg!

Minden csak jelenés; minden az ég alatt,

Mint a kis nefelejcs, enyész.”

 

 

A közelít szó jelentése ‘óvatosan lopakodik’, majd ahogy utolér, átalakít, megváltoztat, kicserél; a közelítés hiába ‘lassú, észrevétlen cselekvés’, a változás rendkívül gyorsnak tűnik, talán azért, mert észrevétlen. A költemény világa vigasztalan, komor hangulatú bonyolult negatív képekkel, antik világot idéző klasszicizáló szókinccsel. A közelítő tél az őszi tájból kibontakozó negatív idill.

 

A thyrsus (azaz thürzosz vagy tirzusz) görög eredetű szó, eredeti jelentése ‘növényi szár’ volt. Mivel a növény szára nem a teljes növény, csak egy jelentékeny része, a szóból származik a torzó ‘befejezetlen műalkotás’ kifejezés is. (Nem tévesztendő össze a hangalakjában hasonló torz szavunkkal.) Kevesek által ismert mitológiai szakszóként továbbá thyrsusnak hívják a Dionüszoszt (vagy Bacchust), a bor és a mámor istenét kísérő bacchánsnők jelvényét, a tobozban végződő, szőlőlevelekkel és repkénnyel körülfont botot is. A thyrsus romantikus költőknél a tizenkilencedik században a mámor, az életkedv jelképévé is vált.

 

 

Ahogy átalakít az észrevétlenül közelítő idő, úgy halkul el lassan az örömök víg dala, minden elrepül, szerterebben, elenyész.

 

Ahogy a mélybíbor mámor észrevétlenül megfakul, úgy elenyész minden, mi csak jelenés.

 

A sok-sok bíbor színű, thyrsusos, mámoros éjszaka egyszer csak véget ér, talán megmarad egy apró gerezd, egy torzó.

 

 

„Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,

Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli

Nektárját ajakam, még alig illetem

Egy-két zsenge virágait.

 

Itt hágy s vissza se tér majd gyönyörű korom.

Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!

Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti

Lollim barna szemöldöke!”

 

 

 

2. Lolli

 

 

 

A Lolli név Berzsenyi költői leleménye. Ilyen női név – mai ismereteink szerint – a tizennyolcadik századig nem létezett. A név megalkotásához talán hozzájárult a hasonló hangzású Lilla név. Csokonai Vitéz Mihály nevezte így Vajda Juliannát, Vajda Pál komáromi kereskedő leányát, a költő legismertebb múzsáját. Közismert, hogy valójában kit is takar az első, Lilla nevű nő, rejtélyes és különös azonban Lolli személye.

 

 

A Lolli név Berzsenyi leleménye, a költő ódái után azonban a név nagyon hamar ismertté vált. A magyar irodalomtörténet következő Lollija, Kamati Lolli Kisfaludy Károly Tollagi Jónás viszontagságai (1822, megjelent: 1843) című művének egyik szereplője. A mindössze huszonhat évet élt Zilahy Károly (nem tévesztendő össze a 20. századi Zilahy Lajossal!) posztumusz megjelent Eszter, a szép kardalnoknő című novellája egyik mellékalakját szintén Lollinak hívták. De a név a huszadik században is ismert maradt: Karinthy Frigyes néhány kisebb írásában szerepel egy Lolli nevű nő és férje, Aladár.

 

 

Berzsenyi Dániel 1799-ben nősült, feleségül vette unokatestvérét, az akkor mindössze tizennégy éves Dukai Takách Zsuzsannát, akinek aztán birtokrészeiért, élete végéig pereskednie kellett sógoraival. Berzsenyi nem szerelmi házasságot kötött, szabadulni akart apjától, és erre a legjobb megoldás akkor a családalapítás volt. A hölgyek nagy barátja, a későbbi niklai remete számos szerelmes költeményt írt különböző múzsákhoz, de – egyes vélemények szerint – Zsuzsanna asszony nem tartozott ezek közé. Berzsenyi levelezéséből kiderül, hogy panaszkodott felesége műveltségbéli hiányosságaira, az asszony pedig nem nézte jó szemmel ura kicsapongó természetét. Dukai Takách Zsuzsanna minden bizonnyal tehát nem volt a Lolli néven nevezett hölgy, aki nem csak A közelítő tél című híres Berzsenyi-versben, de néhány más költeményben is felbukkan (pl. Lollihoz). A helyzetet azonban bonyolítja, hogy a Lollihoz címzett vers idejéből fennmaradt egy Lilihez című költeménye is…

 

 

Berzsenyi Dániel már gyerekkorától ismerte Dukai Takách Juditot (azaz Malvinát), aki nemcsak névrokona volt feleségének, hanem unokatestvére (s ezáltal Berzsenyi rokona is). A niklai „titkok kertjébe” majdan visszavonuló költőremete és a szinte gyermeklány között mély barátság alakult ki: a Malvina néven verselő első magyar költőnő Berzsenyi hatására kezdett el komolyabban foglalkozni irodalommal. Berzsenyi azonban, 1804 és 1809 között írta A közelítő tél című versét, ám Lolli neve már a költő első verseiben is felbukkan, amikor Malvina még csak négyéves volt. Malvina a költő életének fontos szereplője lett. 1815-ben megénekelte „myrtus barna fürtjeit” (Dukai Takách Judithoz), több költeményét neki írta (Barátnémhoz) vagy ajánlotta. Malvina személyét azért sem lehet kizárni egyik Lolli-vers ihletőjeként sem, mert nem lehet pontosan tudni, hogy Berzsenyi a verseit mikor írta? Sőt, a helyzet még érdekesebb: Berzsenyi, „a kemenesaljai Horácz” – akárcsak nagy példaképe, az „igazi” Horácz (azaz Horatius) – hosszú évekig érlelte költeményeit, amelyek közül nem egyet később újra és újra átírt. Így hát nem kizárható, hogy Malvina személye hatására javítgatta évekkel korábbi, esetleg nem is neki szánt „szerelmetes” ódáit!

 

 

Berzsenyi Dániel Lollija a költő első ismert műveiben valószínűleg nem köthető egyetlen személyhez sem. Ódái akkor általában a szerelemről szóltak egy Lolli néven nevezett, talán nem is létezett hölgyhöz, akitől vigasztalást remélt a házasságában csalódott poéta. Malvina megismerése után talán a szerelem megszemélyesült, Lolli lett Malvina-Judit, aki – Zsuzsanna asszony helyett – betöltötte az igazi szellemi társ szerepét. Akivel – lévén, hogy rokona volt – minden magyarázkodás nélkül zavartalanul egy társaságban lehetett, s aki előtt nyíltan beszélhetett mély barátságukról, akár szerelmükről is. A közelítő tél az idő észrevétlenségéről szól, a niklai „titkok kertjéről”, ahol az elmúlás még fájdalmasabb, hiszen már Lolli sem segít, az ifjúság elröpült, a csermely elapadt, csak a költő lelkét takarja be néhány szép régi dala.

 

 

 

3. A kert

 

 

 

A kert (liget, lugos) a természettől elkerített rész, amely általában a házat körülveszi, kiegészíti. A természet végtelen, a kert véges, a kert kicsinysége miatt emberivé teszi a természetet: kertet (azaz keretet) ad az emberi lét végességének megértéséhez.

 

A kert a mindentől elvonuló magányos költő titkos világa, csak a poéta által élhető zárt világ, ahol a végtelen idő elmúlása látható. A kert részei a költeményben tagadásos formában tűnnek fel, megjelenítve azt a hiányt, amely valaha megtöltötte mindazt, ami egykor boldogabbá tette az életet.

 

A titkok kertje, a költemény végén személyes élménnyé válik. Az esendő ember mégsem adja fel a reményt, az elveszett szép világot egy-egy közbevetett alig ‘kevéssé, kis mértékben’ és zsenge ‘épp, hogy kifejlődött’ szóval, valamint az érzékek töménységével (látvány, íz, illat) próbálja ellensúlyozni.

 

A titkok kertje ugyanakkor az Úr kertje is. Ahogy elrepül a szárnyas idő, „béhunyt szemünket” nem igézi meg többé Lolli sem. Ahogy „hervadó ligetünket” észrevétlen elhagyjuk, egy másik, ismeretlen lugashoz érkezünk.

 

 

A titkok kertje őrzi lelkünket, „minden mívünket”, ami nem mulandó…

 

 

Különös véletlen, hogy Berzsenyi Dániel, a „niklai remete”, az „észrevétlen költő” és Dukai Takách Judit a költő titkos kertjének „ismeretlen lakója” ugyanabban az évben, 1836-ban hunyt el…