Somogyi Miklós

Született: 1896. szeptember 14. Abony, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye
Meghalt: 1980. december 28. Budapest
Temetés: 1981. január 7. Budapest
Temetési hely: Mező Imre úti Temető Munkásmozgalmi Panteon

Család

Sz: Somogyi Miklós (1871–1956) gazdasági cseléd, Pintér Terézia (1874–1947). Hatan voltak testvérek, ő volt a legidősebb. Testvérei közül: Somogyi Imre (1902–1947) agrárpolitikus, nemzetgyűlési képviselő, Kossuth-díjas (posztumusz, 1948). További testvére: Somogyi Sándor (1897–1939); Somogyi Mária (1900–1976); Somogyi Joachim (1904–1987); Somogyi Anna (1909–1990). F: 1. 1921–1964: Koncsik Mária (1902–1964). Özvegy. Leánya: Somogyi Ilona (1924–) gyors- és gépírónő, majd munkavédelmi szakmérnök és Somogyi Miklós (1931–) repülőszerelő. 2. 1966–1980: Sztankovics Mária (1912–).

Iskola

Öt elemi osztályt végzett, ács segédlevelet szerzett (1913), majd Németországban és Belgiumban tett hosszabb tanulmányutat (1913–1914).

Életút

Az I. világháborúban az olasz fronton harcolt (1914–1918), a padovai fegyverszünet napján ő is hadifogságba esett (1918. nov. 3.), több mint egy év múlva tért haza Magyarországra (1919. dec.). – A két világháború között Abonyban (1920–1932), majd a főváros környéki községekben, kisiparosok mellett szakmájában dolgozott (1932–1945). Az MSZDP és a Magyar Építőmunkások Országos Szövetsége (MÉMOSZ) tagja (1923-tól), a MÉMOSZ KV tagja (1928-tól), az Ács Szakosztály vezetője (1930–1941) és a MÉMOSZ országos alelnöke (1933–1938 és 1939–1941), elnöke (1941–1950). Az illegális KMP tagja (1940), a KMP Katonai Bizottsága tagjaként a fegyveres nemzeti ellenállás résztvevője.

 

A II. világháború után közellátásügyi államtitkár (1945. máj.–1945. szept. 27.) A Magyar Építőmunkások Országos Szabad Szakszervezete (MÉMOSZ) elnöke (1945. jan.–1950. márc. 16.), a Magyar Kerámia Nemzeti Vállalat, ill. az Épületkerámiai Vállalat igazgatója (1950. márc. 16.–1956. okt. 31.), a Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetsége alelnöke (1956. okt. 31.–1956. dec. 2.), elnöke (1956. dec. 2.–1958. márc. 2.), egyúttal az Építő-, Fa- és Építőanyag-ipari Dolgozók Szakszervezete elnöke (1956. okt.–1959. nov. 12.). A Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) elnöke (1958. márc. 2.–1965. jún. 28.), a SZOT Számvizsgáló Bizottságának elnöke (1967. máj. 6.–1975. dec. 8.).

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja (Nagy-Budapest, 1945. ápr. 2.–1945. nov. 4.), nemzetgyűlési képviselő (Országos lista, 1945. nov. 4.–1947. aug. 31.). Országgyűlési képviselő (Országos lista, 1947. aug. 31.–1949. máj. 15. és 1949. máj. 15.–1953. máj. 17.; Veszprém megye, 1958. nov. 16.–1963. febr. 14. és 1963. febr. 24.–1967. márc. 19.).

 

Az MSZMP KB tagja (1956. nov. 11.–1980. dec. 28.). Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága (1957. febr. 26.–1957. jún. 29.) és az MSZMP PB tagja (1957. jún. 29.–1966. dec. 3.). Az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottsága (KEB) elnöke (1957. jún. 29.–1959. dec. 5.).

 

A Magyar Partizán Szövetség elnöke (1957–1958), választmányának és országos bizottságának tagja (1958–1980).

Szakszervezeti vezetőként az 1933. és az 1935. évi, a negyvennyolc órás munkahétért és a minimálbér rögzítéséért folytatott nagy építőmunkássztrájkok egyik vezetője. Részt vett a Történelmi Emlékbizottság megalakításában, a budapesti Petőfi-szobornál lezajlott háborúellenes tüntetésen a MÉMOSZ küldöttségének vezetője (1942. márc. 15.). Az ország német megszállása után letartóztatták, és a nagykanizsai internálótáborba hurcolták, mert nem volt hajlandó együttműködni a Sztójay-kormány által kirendelt szakszervezeti biztossal (a Lakatos-kormány 1944. szept.-ben szabadon bocsátotta). Szabadulása után az illegális KMP nevében megkísérelt együttműködni minden németellenes erővel (egyetemi hallgatókkal, horthysta katonatisztekkel). Találkozott ifj. Horthy Miklóssal és gr. Bethlen István volt miniszterelnökkel is, de a budapesti munkásság felfegyverezésének feltételeiről folytatott tárgyalásai eredménytelenül zárultak. A főváros ostroma után a bevonuló szovjet csapatok letartóztatták, személyének tisztázása után Debrecenbe utazott és bekapcsolódott az Ideiglenes Nemzetgyűlés munkájába.

 

A II. világháború után egyik kezdeményezője volt az iparági szakszervezetek létrehozásának, ennek jegyében jelentős szerepe volt a MÉMOSZ átalakításában, ill. lebontásában, Rákosi Mátyás utasítására mégis leváltották a szakszervezet éléről (1950; az Épületkerámiai Vállalat élére „száműzték”). Az 1956-os forradalom idején fegyvert fogott a kőbányai pártház védelmében, majd elsők között csatlakozott az újonnan megalakult MSZMP-hez (1956. nov. 9-i híres rádióbeszédében a Kádár-kormány támogatására szólította fel a munkásokat). Az MSZMP Kbalakuló ülésén kezdetben egy jugoszláv típusú semleges szocialista köztársaság megteremtése mellett érvelt, és felvetette a Nagy Imrével folytatandó tárgyalások lehetőségét (1956. dec.-ben már elfogadta a kádári „ellenforradalom” elvét.) A Kádár-korszak első éveiben a legbefolyásosabb szakszervezeti vezetőként Kádár János bizalmas munkatársa volt.

Emlékezet

Abonyban született, 1945-től Budapesten élt és tevékenykedett, a fővárosban hunyt el, a Mező Imre úti Temető Munkásmozgalmi Panteonjába temették. A gyászszertartáson az MSZMP KB és a család nevében Apró Antal, az MSZMP KB tagja, az Országgyűlés elnöke, a SZOT nevében Ligeti László alelnök búcsúztatta.

Elismerés

Magyar Szabadság Érdemrend (ezüst, 1946), a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje (1948), Magyar Népköztársasági Érdemrend (1950), Szocialista Munkáért Érdemérem (1956), Munkás–Paraszt Hatalomért Emlékérem (1958), a Munka Vörös Zászló Érdemrendje (1958 és 1965), Munka Érdemrend (arany, 1967 és 1968), Szocialista Hazáért Érdemrend (1967), Felszabadulási Jubileumi Emlékérem (1970), a Magyar Népköztársaság rubinokkal ékesített Zászlórendje (1976).

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu 2019