Peidl Gyula

Született: 1873. április 4. Ravazd, Győr vármegye
Meghalt: 1943. január 22. Budapest
Temetés: 1943. január 24. Budapest
Temetési hely: Fiumei út

Család

Nagyszülei, apai: Peidl József (1819. szept. 17. Románd, Veszprém vm.–1858. júl. 29. Románd), Saffer Magdolna (1828. dec. 16. Románd–1853. aug. 2. Románd).

 

Szülei: Peidl Mihály (1846. szept. 24. Románd–1885. jan. 25. Hol?) mészáros, Zombori Erzsébet. Testvére: Peidl Anna (1870. ápr. 27. Lázi, Veszprém vm.) és Peidl Mária (1876. nov. 15. Bp.).

 

Felesége: 1896–1943: Enzelmüller Katalin; Enzelmüller János (1843. Bécs–1901. ápr. 8. Bp.) és Breitner Katalin (†1912. nov. 24. Bp. Temetés: 1912. nov. 27. Hol?) leánya.

 

Enzelmüller Katalin testvérei: Enzelmüller János (1870. jan. 31. Orsova, Krassó-Szörény vm.–1962. márc. 6. Bp.) géplakatos, nyomdász, Enzelmüller Antónia (1875. ápr. 11. Bp.), Enzelmüller Borbála (1876. okt. 15. Bp.) és Enzelmüller Nándor (= Enzelmüller Ferdinánd, 1882. júl. 9. Bp.–1925. jan. 18. Bp. Temetés: 1925. jan. 21. Farkasrét) nyomdai gépmester.

 

Enzelmüller János nevelt fia: Erdei László (= 1946-ig Enzelmüller László 1920. okt. 18. Bori, Hont vm.– 1996. jan. 14. Bp. Temetés: 1996. jan. 26. Kerepesi út): filozófus, tudománydoktor (1970), egyetemi tanár (1972).

 

Gyermekei, leányai: Sándor Imréné, majd Hajós Miklósné Peidl Katalin (= Peidl Kató, 1897. aug. 2. Bp.), az Országos Munkásbiztosító Pénztár tisztviselője, Peidl Margit (1899. jún. 6. Bp.–1939. febr. 24. Bp. Temetés: 1939. febr. 26. Farkasrét) az Országos Társadalombiztosító Intézet tisztviselője, Lukáts Elemérné, majd Szabó Istvánné Peidl Lilly (= Peidl Karolina, „Lili”, 1903. márc. 18. Bp.–1969. jan. 17. Bp. Temetés, urnaelhelyezés: 1969. febr. 12. Rákoskeresztúr) fotóművész és Peidl Rózsi (1908. máj. 23. Bp.–1936. júl. 17. Bp. Temetés: 1936. júl. 21. Farkasrét).

 

Peidl Lilly második férje: Szabó István (= Szabó Zsigmond István, 1908. márc. 12. Vinkovci, Szerém vm.–1987. dec. 3. Bad Wiesse, Bajorország, Német Szövetségi Köztársaság) újságíró, a Magyar Nemzet szerkesztője; Szabó János és Urbich Fáni leánya. Zsolt Béla önéletrajza és visszaemlékezései szerint Peidl Lili szöktette meg a váradi gettóból, majd férjével lakásában bujtatta az írót.

Iskola

Édesapját hamar elvesztette, egyedül nevelő édesanyja az elemi iskolái elvégzése után nyomdászinasnak adta (1886. júl. 19.). A budapesti Franklin Társulat könyvnyomdájában betűszedő segédlevelet szerzett (1890).

Életút

Tanulmányai befejezése után – a kor szokásának megfelelően – hosszabb európai körutat tett: Ausztriában, Svájcban és Németországban járt és tökéletesítette német nyelvtudását (1890–1892). Budapesti, székesfehérvári, kassai és besztercebányai nyomdák betűszedője (1892–1900). A Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Szakegylete alapító tagja (1895-től), választmányi tagja (1898-tól), a Typographia c. lap felelős szerkesztője és a szakszervezet vezetője (1900–1904). Az Általános Fogyasztási Szövetkezet (ÁFOSZ) alapító tagja (1904), titkára (1908–1909) és a Szövetkezeti Értesítő c. lapjának szerkesztője (1909. febr. 1.–1921. jún. 17.). Az MSZDP országos vezetőségének tagja (1909-től). A Berinkey-kormány munkaügyi és népjóléti minisztere (1919. jan. 19.–1919. márc. 21.). Határozottan ellenezte az MSZDP és a KMP szoros együttműködését, a pártegyesítést, s a Tanácsköztársaság kikiáltásakor (1919. márc. 21.) visszavonult a közélettől.

 

A Forradalmi Kormányzótanács lemondása után, a Központi Munkástanács által kinevezett ún. szakszervezeti kormány élén, Magyarország miniszterelnöke (1919. aug. 1.–1919. aug. 6.). Kormánya megkezdte a Tanácsköztársaság számos intézkedésének felszámolását, visszaállította a köztársasági államformát (1919. aug. 2.). Miután a Friedrich István vezette Fehér Ház nevű ellenforradalmi csoport kormányát puccsal megbuktatta, megkezdte az MSZDP újjászervezését, de az ellenforradalmi hangulat és a fehérterror miatti tiltakozásul Ausztriába emigrált (1919. nov. 18.). Hazatérését (1921. nov.) követően ismét az ÁFOSZ és a nyomdászszakszervezet vezetője.

 

Nemzetgyűlési képviselő (Szeged II. kerület, 1922–1927) és országgyűlési képviselő (Szeged II. kerület, 1927–1931), pártja parlamenti csoportjának elnöke (1922–1931). A Fővárosi Törvényhatósági Bizottság tagja (1925–1931). 

Politikai pályafutását a nyomdász szakegyleten belüli érdekvédelemmel kezdte. A szerkesztése alatt álló Typographia az 1900-as években a gazdasági küzdelmek fontos eszközévé vált. Írásai döntő része a bér- és munkaviszonyokat meghatározó árszabály-egyeztetésekkel foglalkozott, egyúttal szervezte a vidéken dolgozó nyomdászokat és kezdeményezte a vidéki árszabálybizottságok megalakulását. 1908-ban a Nyomdász Szaktanács IV. kongresszusán az irányítótestület tagjává, majd az ÁFOSZ titkárává választották meg és megbízták a Szövetkezeti Értesítő szerkesztésével. Az ÁFOSZ – elsősorban Peidl szervezőmunkája következtében – az I. világháború kezdetéig több mint húszezer tagot számlált, jelentős nyugat-európai (angliai), németországi és ausztriai kapcsolatokkal rendelkezett. Peidl gyakran járt Angliában, a Szövetkezeti Értesítőben rendszeresen beszámolt az angol szakszervezeti eseményekről példaként az angliai szövetkezeti mozgalmat állította a hazai szervezeteknek. A világháború éveiben írásai egyre politikusabbakká váltak, gazdasági dolgozatai és szövetkezetei tanulmányai kiegészültek a választójogi harc eseményeivel és egy demokratikus köztársasági államforma igényével.

 

Peyer Károly (1881–1956) mellett, az 1910-es–1920-as években, az MSZDP politikájának egyik meghatározó személyisége, a párt jobboldali szárnyának egyik vezetője. A Berinkey-kormány munkaügyi és népjóléti minisztereként a gazdasági élet újjászervezését átfogó közmunkaprogramokkal igyekezett segíteni, ez azonban kudarcot vallott, mert az állandóan változó területű régi-új ország a cseh-szlovák és a királyi román hadsereg intervenciója alatt állt. A kományra ugyanakkor nagy nyomást gyakoroltak a szakszervezetek, amelyek sztrájkokkal igyekeztek rávenni a minisztereket az egyre katasztrófálisabbá váló szociális helyzet orvoslására. Peidl határozottan szembenállt a forradalmi baloldali mozgalmakkal, létrejöttétől kezdve harcolt a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) ellen, továbbá elutasította a munkások tömegdemonstrációit is. A KMP és az SZDP vezetői 1919. márc. 20-án tárgyalásokat kezdtek a kormányválság megoldásáról. A két pártnak a proletárdiktatúra elfogadása alapján történő egyesülését Buchinger Manóval, Garami Ernővel és Propper Sándorral együtt elutasította, és semmilyen szerepet sem vállalt a Tanácsköztársaságban. A nyomdászoknál betöltött szakszervezeti funkcióiról is lemondott, és csak adminisztratív teendőket látott el.

 

Peidl Gyula nem vett részt a Budapesti Munkástanácsnak azon az ülésén, ahol bejelentették a tanácskormány lemondását, így meglepetésként érte, hogy a megalakuló jobboldali szociáldemokrata kormány őt kérte fel a miniszterelnöki poszt elvállalására. Peidl elfogadta a felkérést, de tiltakozott azon miniszterek személye ellen, akik a Tanácsköztársaság idején népbiztosok voltak (pl. Ágoston Péter, Haubrich József). Peidl célja egy polgári demokratikus rendszer megteremtése volt. A szakszervezeti kormány első felhívása (Magyarország népéhez) egy általa „munkáskormánynak” minősített testület fennmaradásának lehetőségét vázolta fel. Az új kormány a „fegyelmezett és felfegyverzett magyarországi szakszervezeti vezetőkből” jött létre, és „az öntudatos. szervezett munkásság erejére támaszkodik”. A kormány visszaállította az 1918. nov. 16-án elfogadott államformát (1919. aug. 2-án), a Magyar Népköztársaságot (a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság elnevezés helyett), egyúttal feloszlatta a Tanácsköztársaság valamennyi szervezetét, és visszavonta a tanácskormány valamennyi rendeletét. A régi rendőrséget ugyancsak visszaállította, valamint újból megindította a csendőrséget, megszüntette az újonnan kialakított állami tulajdonokat, feloldotta a házak köztulajdonába vételéről szóló határozatot stb. Az amnesztiáról szóló rendelete nyomán nyíltan szerveződhettek a Tanácsköztársasággal szemben korábban határozott fellépést sürgető ellenforradalmi csoportok is, akik a „szakszervezeti kormány” tevékenységével is elégedetlenek voltak. Végül a Friedrich István vezette Fehér Ház nevű ellenforradalmi csoport buktatta meg a mindössze hat napot megélt Peidl-kormányt. Peidl Gyula elképzelése egy polgári demokratikus átalakulásról rövid idő alatt megbukott, ennek oka – szerinte – mindekelőtt a Tanácsköztársaság káros öröksége, a megszálló intervenciós hadseregek, valamint az ezen okokkal összefüggő radikális nemzeti fellépést sürgető közhangulat volt. A jobboldali szociáldemokraták néhány napos kormányzati szerepvállalása még évtizedekig vitatémává, törésponttá vált a KMP és az MSZDP vezetői között.

 

Kormánya bukása után jelentős szerepet vállalt az MSZDP újjászervezésében (1919. aug. 24-én beválasztották a tizenegy tagú vezetésbe). Peidl két évet töltött Bécsben, ahol a Garami Ernő által szerkesztett Jövő c. lapnál korrektorként működött (1919–1921). Gr. Bethlen István miniszterelnöki kinevezése hírére azonban visszatért Magyarországra, és újra részt vállalt a hazai közéleti küzdelmekben. Hazatérésével szinte egyidejűleg kezdődtek meg a tárgyalások a kormány és az MSZDP között. A Bethlen–Peidl-paktum (1921. dec. 8.) lényegében visszaadta az ÁFOSZ önállóságát, majd folyamatos kompromisszumokkal igyekezett rávenni a kormányt a munkásság gazdasági és szociális érdekeinek elismerésére és a szövetkezeti mozgalom fejlesztésére. (Valójában a Bethlen–Peidl-paktum készítette elő a Bethlen–Peyer-paktumot.) A paktumok után megerősödött MSZDP a párt történetében először részt vett a nemzetgyűlési választáson: 21 képviselőjük szerzett mandátumot. Peidl Gyulát, mint a legidősebb képviselőt, az MSZDP parlamenti frakciójának elnökévé választották meg, egyúttal tagja lett a párt öttagú Intéző Bizottságának is (1922. jún.). Mint befolyásos szociáldemokrata és szakszervezeti vezető támogatta gr. Bethlen István gazdasági konszolidációs elképzeléseit, angol munkáspárti kapcsolatainak jelentős szerepe volt a népszövetségi kölcsön felvételében. Ellenezte az egységes ellenzéki blokk kialakítását: 1924. ápr.-ban maga jelentette be, hogy a bojkott ellenére az MSZDP részt vesz a szanálási pénzügyi stabilizációs törvényjavaslat vitájában. Országgyűlési képviselőként a Peyer Károly által fémjelzett szociáldemokrata politika híve volt, amely a párt legalitásának mindenáron való megőrzésére törekedett. A munkásság legális érdekvédelmére helyezte a hangsúlyt, de támogatott minden olyan kormányzati törekvést, amelyek alkalmasak lehettek arra, hogy az országban a jogbiztonság és a nyugodt gazdasági fejlődés „biztosíttassék”. Peidl Gyula ugyanakkor élesen elutasította a konzervatív, tekintélyelvi rendszert, harcolt az általános és titkos választójogért, harcolt a numerus clausus eltörléséért és a demokratikus szabadságjogok általános elismeréséért. (Később önkritikusan elismerte, hogy a polgári demokratikus szabadságjogok visszaállításáért talán túl sok kompromisszumot vállalt, ám politikai krédójától egész életében távol álltak szélsőséges radikális baloldali és jobboldali követelések.) Politikai pályafutása az 1920-as évek végén tkp. véget ért, az 1931-es képviselő-választásokon már nem indult, érdemi munkát haláláig már csak a szövetkezeti érdekvédelem terén, az ÁFOSZ vezetőségében végzett.

Emlékezet

Peidl Gyula régi Győr megyei katolikus családból származott, legkorábbi ismert felmenői a 18. század elején Románd településre betelepített németajkú iparosok voltak, nagyszülei is még Romándon éltek, ő viszont Ravazdon (ma: Győr-Moson-Sopron megye, Pannonhalmi járás) született. Az 1880-as évektől Budapesten élt, szakmai tanulmányait is ott végezte. Oklevele megszerzése után bejárta Magyarország és Erdély nagyobb nyomdáit, majd a valcoló nyomdászsegédekhez hasonlóan Németországban Ausztriában és Svájcban egészítette ki ismereteit.

 

Hazatérése után – egy rövid bécsi kitérőt leszámítva – a fővárosban élt és tevékenykedett (utolsó lakcíme: Budapest III. kerület [Óbuda] Zsigmond király útja 49.) Óbudai otthonában hunyt el, a Fiumei úti Temetőben (= Nemzeti Sírkert) nyugszik. Gyászszertartásán Brumiller László a nyomdász szakegylet és a Typographia nevében, Szakasits Árpád az SZDP és a Szakszervezeti Tanács nevében búcsúztatta. A beszédek után a Nyomdász Dalárda búcsúdala is elhangzott.

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu 2024