Petschauer Attila

Született: 1904. december 14. Budapest
Meghalt: 1943. január 20. Davidovka, Ukrán SZSZSZK, Szovjetunió

Család

Nagyszülei, apai: Petschauer József foltozóvarga Vasváron, Lőwi Netti.

Petschauer József testvére: Petschauer Miksa.

Petschauer Miksa és Weiner Júlia fia: Petschauer Adolf (1870. jan. 11. Csém, Vas vm.–1948. Bp.).

Szülei: Petschauer Fülöp (1874. Vasvár, Vas vm.–1936. jan. 23. Bp. Temetés: 1936. jan. 26. Rákoskeresztúr, Izraelita Temető) vaskereskedő, a Stark és Petschauer cég társtulajdonosa, Weisz Júlia Ilona (1879–1938. ápr. 16. Bp. Temetés: 1938. ápr. 19. Rákoskeresztúr, Izraelita Temető).

Petschauer Fülöp testvére: Perényi Mór (= 1909-ig Petschauer Mór, 1877. Vasvár–1940. aug. 15. Bp.) cipészmester, cipőkereskedő, a Magyar Cipőkereskedők Országos Egyesületének díszelnöke.

Iskola

A budapesti VII. kerületi Barcsay utcai Gimnáziumban tanult (1913–1923), érettségi vizsgát nem tett, a budapesti jogakadémián öt félévet hallgatott (1923–1925), tanulmányait nem fejezte be.

Életút

Tanulmányai idején édesapja boltjában dolgozott, majd unokatestvérével, a szintén vívó (csapatbajnok) Stark Ákossal szőrmeüzletet nyitott (1925). Az Angol–Magyar Bank egyik budapesti fiókjának tisztviselője (1925–1932), a Los Angeles-i olimpia előtt elbocsátották. A Színházi Élet olimpiai tudósítója (1932), az olimpia után az Est-lapok sportszerkesztője, színi- és filmkritikusa (1932–1942). Tudósítóként részt vett a berlini olimpián is (1936).

A Nemzeti Vívó Club vívója; kardvívó (1923–1932). Schlotzer Gáspár és Fodor Károly tanítványa, majd az amszterdami olimpia (1928) után Santelli Italo lett a mestere.

Kardvívásban kétszeres olimpiai bajnok (1928 és 1932: csapat), olimpiai 2. (1928: egyéni), olimpiai 5. (1932: egyéni). Kétszeres Európa-bajnok (1930 és 1931: csapat), kétszeres Eb 2. (1926 és 1930: egyéni), háromszoros Eb 3. (1925, 1929, 1931: egyéni). Magyar bajnok (1929: csapat). Helyezései az egyéni magyar bajnokságokon: 1925: OB 5., 1926: OB 2., 1927: – (nem indult), 1928: OB 5., 1929: OB 2., 1930: – (a döntő előtt megsérült), 1931: OB 2., 1932: OB 4. 25-szörös magyar válogatott (1925–1932). Csak kardvívásban versenyzett.

Petschauer Attila tízéves kora óta járt Fodor Károly vívótermébe, a Nemzeti Vívó Clubban (NVC) kezdett el komolyabban vívni, majd 1924-ben – nagy meglepetésre – megnyerte az NVC kardversenyét. A MAFC „kardelőny versenyének” győzteseként (a tízes döntőben egy kivétellel mindenkit – többek között dr. Gombos Sándort – is megvert), 1925-ben már mint a jövő nagy ígéretét tartották számon a vívószakértők. Brünnben (= Brno), első nemzetközi versenyén 25 cseh, 14 lengyel, 6 osztrák ellen „pompásan verekedett”, csupán az osztrák (Hugo Philipp) és a cseh bajnok (Otakar Lada) tudta őt megelőzni. Az országos bajnokságon aztán a 4-5. helyen végzett holtversenyben Mészáros Ervinnel. Mindketten 4-4 győzelmet szereztek, s a holtverseny eldöntéséért újravívott asszóban a 4:1-es vereség után szorult az 5. helyre.

 

A vívó Európa-bajnokságok története 1921-ben kezdődött – Párizsban. Bármily különös is, de az első Európa-bajnokságok magyar győzelmek nélkül értek véget. Ennek azonban csak egy oka volt: a magyar sportolók, miként az 1920. évi antwerpeni „csonka olimpiára” a vívó Eb-kre sem kaptak meghívást. Az 1925. évi Európa-bajnokságot Ostendében rendezték meg, a mindössze a kard egyéniben lebonyolított versenyszámban nyolc magyar indulót is neveztek. A magyar versenyzők hihetetlen fölényben voltak: az elindult 8 versenyzőből csak Glykais nem került a (nyolcas) döntőbe, ahol az első hat (!) helyet szerezték meg: Garay János győzött Uhlyarik Jenő és Petschauer Attila előtt (4. Mészáros Ervin, 5. Rády József, 6. Tersztyánszky Ödön).

Petschauer Attila 1925-től 1932-ig valamennyi világversenyen (olimpia, Eb) részt vett, s az 1927-es vichyi Európa-bajnokságot leszámítva (ahol a döntőtől sérülés miatt visszalépett) valamennyiről legalább egy érmet begyűjtött. Az Európa-bajnokságokat 1926-tól már mindhárom fegyvernemben (egyéniben) megrendezték, az 1926. évit azonban még két helyszínen tartották. A tőr- és a kardversenyeknek az egy évvel korábban a pástokra visszatért régi-új „debütáns” Magyarország, azaz Budapest, a párbajtőr küzdelmeinek az egy évvel korábbi helyszín Ostende adott otthon. A rendező Magyarország ismét nyolc versenyzőt indíthatott: Garay János a védő jogán, Rády József a bajnoki győzelme révén, Petschauer Attila és Tóth Péter pedig „megbízható formájuk” okán került be a csapatba (a többi négy induló eldöntéséért válogatóversenyt írtak ki). Petschauer „megbízható formája” egyébként azt jelentette, hogy szinte az év valamennyi jelentős versenyét vagy megnyerte vagy döntőben lett 2-3. Sajnos azonban sem az országos bajnokságon, sem az Eb-n nem tudott győzni: mindkét eseményen a 2. helyen végzett. Az OB-n Rády Józseftől kapott ki, az Eb-n a selejtezőkben mindenkit „kardélre hányt”, a döntőben – ahol ezúttal „csak” hat magyar szerepelt – az első két csörtéjét elvesztette. Rögtön az első fordulóban Gombos Sándortól 5:3-as vereséget szenvedett, s végül ez döntőnek bizonyult.

 

Az olimpiai játékok korai történetében az 1924-es párizsi olimpia azon kevés (valójában tkp. csak az az egyetlenegy) olimpia közé tartozott, ahol Magyarország nem nyerte meg a kardcsapatversenyt. Az a vereség jobban fájt a kortársaknak, mint az ugyanazon az olimpián az Egyiptomtól elszenvedett 3:0-s labdarúgó-vereség, vagyis az egyiptomi csapás! Magyarország négy éven át készült arra, hogy visszaszerezze a kardcsapat-hegemóniát, s erre minden esélye megvolt, hisz a két olimpiász közötti valamennyi Eb-t magyar vívó nyerte (sőt az 1-3 közé sem került be szinte senki más a magyarokon kívül…) Az 1928-as amszterdami olimpián, az előmérkőzések során Magyarország 14:2-re verte az Egyesült Államokat, majd 13:3-ra Angliát; a középdöntőben mind Németországot, mind Franciaországot 12:4–12:4-gyel intézte el. Az elődöntőben aztán Lengyelországra került sor, a vége ismét 14:2 lett. Petschauer Anglia ellen nem lépett pástra, a többi mérkőzéseken azonban nemcsak, hogy vívott, hanem valamennyi mérkőzését fölényesen megnyerte. A döntőben jöhetett az olaszok elleni viszavágó, ahol Petschauer ismét 4 győzelmet aratott. Az újkori olimpiai játékok történetében talán ő az első, aki veretlenül vívta végig a csapatmérkőzéseket, messze kiemelkedett az egész mezőnyből. (A döntőben Gombos 3 győzelmet aratott, Tersztyánszkynak és Glykaisnak viszont nem ment a vívás, csak 1-1 sikerrel járult hozzá a végső diadalhoz.) Petschauer öt válogatott ellen húsz csörtét nyert, a legkritikusabb asszót a döntőben az olasz Renato Anselmi ellen. Magyarország 8:7-re vezetett, de ha Petschauer vereséget szenved, 8:8-nál jobb tusaránnyal Olaszország lett volna az olimpiai bajnok. Petschaurer „természetesen” simán, 5:2-re lekaszabolta ellenfelét.

 

A csapatküzdelmek után Petschauer Attila számított az egyéni verseny abszolút esélyesének. Petschauer ott folytatta, ahol pár nappal korábban abbahagyta. Az első selejtező csoportjában valamennyi ellenfelét biztosan verte; a legjobb 24 között, az elődöntőben, nyolcas csoportjában, mindössze 1 vereséget szenvedett (Gombos Sándor 3, Tersztyánszky Ödön 2 vereséggel jutott a 12-es döntőbe!) A döntő első fordulójában 5:2-re legyőzte Gombost, majd meglepetésre 5:3-re kikapott az addig bizonytalan Tersztyánszkytól, aki 5:3-ra szintén legyőzte Gombost. Úgy tűnt, hogy a két magyar között dőlhet el az aranyérem sorsa. Meglepetésre azonban a francia Roger Ducret mindkettőjüket legyőzte 5:4-re! Ducret viszont a két győzelme mellett sorra gyűjtögette a vereségeket is, a verseny végén aztán Tersztyánszky és Petschauer is 9 győzelemmel és 2 vereséggel állt. A holtversenyt a tusarány nem dönthette el, az aranyéremért újra összecsapott a két magyar versenyző. A magára talált Tersztyánszky ismét jobbnak bizonyult, ezúttal 5:2-re győzött. (A 3. helyről viszont már a tusarány is dönthetett: Gombos hiába győzte le a két olaszt – Bino Binit és Gustavo Marzit – bronzérmes helyett csak 5. lett.…) Érdekesség, hogy Petschauer Attila az egyéni versenyben is húsz csörtét nyert (a szétvívással azonban három vereséget szenvedett, s ez az aranyérmébe került…).

 

Az első kardcsapat Európa-bajnokságot 1930-ban Liège-ben rendezték meg. A Magyar Vívó Szövetség (MVSZ) ismét nyolc vívót nevezhetett, ebből hatot (Garay János, Glykais Gyula, Gombos Sándor, Petschauer Attila, Piller György, Rády József) a csapatküzdelmekre, kettőt (Doros György, Gerevich Aladár) az egyéni versenyre jelölt. A csapatversenyre mindössze hét ország küldte el legjobbjait: Anglia, Belgium, Franciaország, Hollandia, Lengyelország, Magyarország és Olaszország. Magyarország Hollandia ellen melegített be, 10:2 után az ellenfél feladta. Az elődöntőben Lengyelország ellen, az első asszóban Tadeusz Friedrich átszúrta Garay ütőerét. Garay rengeteg vért vesztett, nem folytathatta a versenyt. A beugró Glykais azonban kiváló helyettesnek bizonyult, s végül Lengyelország sem jelentett akadályt 14:2 lett a végeredmény. Petschauert megviselték az események, bizonytalanul vívott, s az olaszok ellen sem tudta összeszedni magát. A döntőben ugyanis a szokásos menetrend szerint Olaszország következett. Az első asszót Petschauer 5:1-re megnyerte Anselmi ellen, sőt Magyarország már 4:0-ra vezetett. Petschauer Marzi ellen gyűjtötte be a csapat első vereséget, ám 6:1 után úgy tűnt, hogy Olaszország katasztrófális vereséget szenved. Mégsem így történt, váratlanul szorossá vált a verseny, mert a magyarok sorra szenvedik el az asszókat: Gombos Renato Anselmitől, Petschauer Giulio Gaudinitől, Piller Arturo De Vecchitől, Glykais Anselmitől, Gombos Gustavo Marzitól kapott ki – Olaszország kiegyenlített. Petschauer 6:6 után 5:2-re lelépte De Vecchit, Piller pedig 5:0-ra lemosta Anselmit, végül Glykais Marzi elleni 5:2-es győzelme tette véglegessé a rendkívül izgalmas finálét. A sporttörténeti első bajnokságot végül Magyarország kardcsapata szerezte meg (s az Eb-k történetében ezt követően mindig a magyaroké lett a győzelem…) Az egyéni döntőbe öt magyar vívó jutott, s az első öt helyen végeztek! Piller, Petschauer és Doros holtversenyben 5-5 győzelemmel végeztek az élen. A bajnoki címért ők hárman újravívtak. Piller 5:3-ra legyőzte Dorost, majd szintén 5:3-ra verte Petschauert. Ezzel már Európa-bajnok lett, a 2. helyért Petschauer simán, 5:1-re végzett Dorossal. Petschauer ismét csak ezüstérmes lett…

 

Az olimpiai játékok korai történetében az 1932-es Los Angeles-i olimpia azon kevés (valójában tkp. csak az az egyetlenegy) olimpia közé tartozott, ahol Magyarországnak a kardcsapat aranyérmét akár már előre oda lehetett volna adni. A Los Angeles-i Állami Fegyvergyár (= State Armory) hatalmas méretű üvegtetős csarnokában az előmérkőzések során Dániát 15:1-re, Mexikót 14:2-re „mészárolták le”. A négyes döntőben tovább folytatódott a kaszabolás: a házigazda Egyesült Államok 13:3-ig jutott. Lengyelország 15:1-gyel kapitulált. A döntőben Olaszország 2:2-ig bírta: Kabos Marzitól, Petschauer Gaudinitől kapott ki, aztán 9:2 után feladták a további asszókat… A magyar vívók egészen elképesztő teljesítményt nyújtottak: Piller megismételte Petschauer 1928-as produkcióját valamennyi (12-ből 12) asszóját megnyerte; Kabos Endre 16 csörtéből 15-öt, Gerevich Aladár 16 csörtéből 14-et, Glykais Gyula és Petschauer Attila 12 csörtéből 10-et nyert meg.

 

Az egyéni versenyben Petschaueren kívül Piller György és Kabos Endre képviselte a magyar színeket. Selejtező csoportjában Kabos és Petschauer is veretlenül ment tovább, Piller egy vereséggel követte társait (A Magyarországon készülő amerikai John Hufmann 5:1-re verte…) A kétcsoportos középdöntőben Huffman Petschauert is legyőzte, Kabos Endre egyetlen vereségét viszont Petschauertől szenvedte el. A másik csoportból Piller veretlenül jutott be a tizes döntőben. A három magyar vívásából Piller került ki veretlenül, az olasz trióból Giulio Gaudini. Nagy meglepetésre Gaudini mindhárom magyart megverte – talán először fordult elő az olimpiai döntők történetében, hogy egy olasz kardvívó valamennyi magyar vetélytársát felülmúlta. Gaudini azonban mégsem lett olimpiai bajnok. Pillernek csak ez az egy veresége volt, Gaudinit viszont a Santelli-tanítvány amerikai Huffman 5:3-ra és a német Erwin Casmir 5:1-re verte. Így Piller 8 győzelemmel lett olimpiai bajnok, Gaudini 7-tel végzett a második helyen, míg Kabos Endre, Casmir, Petschauer Attila és Huffman 5-5 győzelemig jutott – közöttük a tusdarány döntött. (Az első olimpiáján Kabos Endre a 3. helyen végzett, míg Petschauer az utolsó olimpiáján így lett csak 5.).

Emlékezet

Petschauer Attila Vas megyei zsidó iparoscsaládból származott: édesapja, Petschauer Fülöp és unokatestvére, Petschauer Adolf Vasvárból költözött a fővárosba. A vasvári Petschauer Fülöp és a miskolci Weisz Ilona egyetlen gyermeke, Petschauer Attila már Budapesten született (szülőházát a Király utca 36. számút botlakővel látták el). A Petschauer házaspár az 1900-as évek elejétől lakott itt, fiuk születésének évében, 1904-ben a Töpper Károly-féle vasüzlet két alkalmazottja, azaz Petschauer Fülöp és Stark Izsák megvásárolták az üzletet a tulajdonostól, s még ebben az évben erre a címre jegyeztették be közös vaskereskedő vállalkozásukat, ami az elkövetkező években igen sikeresnek bizonyult. Petschauer Attila középiskoláit a Barcsay utcai Gimnáziumban végezte, a visszaemlékezések szerint kiváló nyelvtehetséggel és remek íráskészséggel rendezett, valójában azonban csak a vívás érdekelte. Később úgy nyilatkozott, hogy már tízévesen eljárt Fodor Károly vívótermébe, de első mesterei között utóbb megemlítette Róna Ármin, Schlotzer Gáspár és Kamilli Frigyes nevét is. Ötödikes gimnazista korától nyolcadikig minden évben megnyerte a középiskolás országos bajnokságot. Valójában 1924-től számítható klasszis vívónak, 1925-ben pedig mint a feltörekvő új hullám képviselője szinte berobbant a világklasszisokkal telített hazai élmezőnybe. Csak kardvívásban versenyzett, e fegyvernemben azonban 1925-től 1932-ig minden világversenyen részt vett, különös azonban, hogy egyéniben nem sikerült aranyérmet szereznie sem az olimpiai játékokon, sem az Eb-ken, de még csak az országos bajnokságokon sem. A Los Angeles-i olimpia után abbahagyta a vívást. Döntésében szerepet játszhatott az is, hogy közvetlen a versenyek előtt munkahelyéről – átszervezésre hivatkozva – elbocsátották. A legenda szerint Los Angelesben megkereste őt a hollywoodi magyar híresség, a Vígszínháztól elszármazott jellemszínész, Lukács Pál. Néhány próbafelvétel kudarca után azonban Petschauer csalódottan tért vissza Magyarországra. Már az olimpia idején színes tudósításokat közölt a játékokról a Színházi Életnek, hazatérése után Kemény Simon szerkesztő ajánlatára Az Est-lapok sportírója és színikiritikusa lett. (A berlini olimpiáról is tudósított: ő számolt be Kabos Endre és a magyar kard újabb diadaláról.) Beszéljünk őszintén c. rovatával az 1930-as években a fővárosi közélet ismert szereplője lett, baráti társaságába tartoztak ismert színészek (pl. Csortos Gyula), írók (pl. Karinthy Frigyes), a híres színésznővel, Biller Irénnel kialakult romantikus kapcsolata állandó témát szolgáltatott a fővárosi bulvárlapoknak.

Petschauer halálának körülményei tisztázatlanok. Tragédiájáról már a Szabadság c. napilap beszámolt (1945. febr. 9-én). Illés Béla, az ismert író, a Vörös Hadsereg őrnagya közölte először, hogy az olimpiai bajnok egy Don melletti faluban hadifogságba esett (1943. jan. 14-én). Igen rossz fizikai állapotban volt, vérhastól és tífusztól szenvedett, testén sok korbácsütéstől származó friss nyílt seb volt. Amikor a szovjet hatóságok Révész (Rosenberg) Emil munkaszolgálatos társától megtudták, hogy Petschauer a betegük, külön szobát és speciális kezelést kapott. Illés Béla 1943. jan. 17-én meglátogatta. Petschauer a magas láztól eszméletlen volt, kísérője azonban borzalmas részleteket árult el utolsó napjairól és kínzásáról. Illés Béla közlése szerint Petschauer jan. 21-én hunyt el, a davidovkai katonai temetőben, külön sírban nyugszik. (A síron orosz és magyar nyelvű feliratot helyeztek el.) Később Illés Béla még azt is elárulta, hogy Nyikolaj Burdenko leningrádi professzor kezelte Petschauert utolsó napjaiban. Ő mondta el Illés Bélának, hogy Petschauert drótostorral addig verték, amíg a hús le nem vált a gerincéről. Burdenko már nem tehetett semmit, csak arról gondoskodhatott, hogy utolsó napjaiban már ne térjen magához, mert olyan borzasztó fájdalmai lennének, amit ember nem viselhet el. Illés Béla visszaemlékezése utóbb különböző részletekkel bővült: a nyári ruhában bevonult Petschauert levetkőztették, megverték, egy fa tetejére küldték, hogy kukorékoljon, mint egy kakas, majd jéghideg vízzel halálra locsolták.

A 101/4-es munkaszolgálatos század, amelynek a hírhedt Muray Lipót volt a kiegészítő parancsnoka 1942. ápr. 20-án vonult be, és ápr. 27-én már a bevagonírozásra várakoztak, amikor egy kisebb fedezettel megérkezett egy újabb csoport. Ennek a tagja volt Petschauer Attila, aki 27-én reggel jelentkezett a Veres Pálné utcai kiegészítő parancsnokságon. Az igaz, hogy Petschauer nem gondolta, hogy be kell majd vonulnia, hisz a fennálló jogszabályok értelmében a Signum Laudisszal rendelkező zsidó személyek (különösen az olimpiai bajnokok) mentesültek a zsidótörvények alól. Petschauer tényleg könnyű tavaszi ruhában jelent meg, abban bízott, hogy csak felmutatja a mentességet és hazaengedik. Nem tudni, hogy mi történt, de Petschauert azonnal a Keleti pályaudvarra vezényelték és felszállították a nagykátai vonatra, hogy társaival idejében megérkezzen a frontra induló századhoz. Több mint féléven át barátai próbálták sikertelenül hazahozni. Meggyőződése volt, hogy valamelyik haragosa juttatta ide, és biztos volt abban is, hogy nem fog élve hazatérni. Fizikai és lelki állapota fokozatosan romlott, őszre a meleg ruha és az élelem hiánya tovább rontott egészségén. A századot 1942 szept.-re a front közelébe vezényelték, árkokat ástak, spanyollovasokat (= spanyolbak, hegyes fa- vagy vasrudakból összeállított szögesdróttal bevont mozgó akadály az előretörő csapatok feltartóztatására) cipeltek. A tüskésdrótok belemartak a szerencsétlenek testébe, október végén már alig volt olyan nap, hogy a század ne vesztett volna el legalább egy embert. Petschauernek nov.-re már jártányi ereje sem maradt, testét a drótok összeszaggatták, a megfelelő felszerelés hiánya miatt végtagjait fagyási sérülések lepték el. Nem valószínű, hogy a magyar keretlegények kedvtelésből agyonkínozták volna, bizonyos viszont, hogy az embertelen körülmények gyilkolták meg. Petschauer Attila végül 1943. jan. 14-én esett szovjet hadifogságba Novij Gran Hresztiki (ma: Novaja Gran) nevű településnél, az aznap, a scsucsjei hídfőből meginduló szovjet offenzíva következményeként. Illés Béla lehet, hogy találkozott vele, de kizárt dolog, hogy a szovjet hatóságok által a katyni vérengzés kivizsgálására létrehozott bizottság elnöke, Nyikolaj Burdenko személyesen látogatta volna meg a haldokló magyar olimpikont. (Burdenko életrajza szerint 1942-ben esett át első agyvérzésén épp, hogy visszatért munkájához Moszkvába és nem Leningrádba, valószínűtlen, hogy felkereste volna Petschauert.) Petschauer Attila a davidovkai szovjet hadifogolytáborban, egy tábori kórházban hunyt el kiütéses tífuszban, a közelmúltban előkerült halotti anyakönyve szerint 1943. jan. 20-án. Petschauer Attilát nem temették el a helyi katonai temetőben, egy jeltelen tömegsírban nyugszik. Részben az ő emlékét örökítette meg Szabó István A napfény íze c. filmje (1999).

Petschauer Attila emlékét is őrzi viszont az 1991. jún. 18-án a Farkasréti Temetőben felállított Ismeretlen helyen nyugvó olimpiai bajnokok síremléke (fekete márvány obeliszkoszlop). Az avató megemlékezésen Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke mondott beszédet, díszőrséget állt dr. Kamuthy Jenő, a Magyar Vívó Szövetség elnöke és dr. Konrád János a magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya, majd ők is leplezték le a síremléket. A hat olimpiai bajnok: Barta István vízilabdázó, Berty László vívó, Garay János vívó, Gerde Oszkár vívó, Kabos Endre vívó és Petschauer Attila vívó.

Elismerés

Signum Laudis (1928).

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu 2022