Apponyi Albert, nagyapponyi gr.

Született: 1846. május 29. Bécs
Meghalt: 1933. február 7. Genf

Család

Sz: Apponyi György (1808–1899) nagybirtokos, politikus, országbíró, az MTA tagja, gr. Sztáray Júlia (1820–1871). F: gr. Dietrichstein-Mensdorff-Pouilly Klotild (1867–1942) Fia: Apponyi György (1898–1970) politikus. Leánya: Apponyi Mária (1899– 1967) és Apponyi Julianna (1903–1994).

Iskola

A jezsuiták kalksburgi gimnáziumában tanult (1863-ig), jogi tanulmányait Bécsben és Pesten végezte, Pesten államtud. és bölcsészdoktori okl. szerzett (1868), majd politikai, közgazdaságtani, ill. képzőművészeti ismereteit hosszabb nyugat-európai útja során egészítette ki (1868–1870). Az MTA tagja (t.: 1898. máj. 6.; ig.: 1908. febr. 13.).

Életút

Hazatértét követően kisebb megszakítással haláláig országgyűlési, ill. nemzetgyűlési képviselő (Szentendre, 1872–1875; Bobró, 1877–1881; Jászberény, 1881–1933). A Főrendiház tagja (1869–1872 és 1875–1877). A Képviselőház elnöke (1901. okt. 31.–1903. nov. 6.). Vallás- és közoktatásügyi miniszter (1906. ápr. 8.–1910. jan. 17. és 1917. jún. 15.–1918. máj. 8.). Magyarország fődelegátusa a Nemzetek Szövetségében (1925–1933). Valóságos belső titkos tanácsos (1901-től).

Az Aranygyapjas Rend lovagja (1921).

Előbb a Deák-párt tagja, de a Balközéppel való egyesülés után a br. Sennyey Pál vezette Jobboldali Ellenzékhez csatlakozott. A boszniai okkupáció idején ez utóbbi, a Független Szabadelvűek, valamint a Kerkápoly–Szilágyi-csoport fúziójával kialakult Egyesült Ellenzéknek (1878–1881), ill. Mérsékelt Ellenzéknek (1881–1891) nevezett tömörülés egyik vezéralakja, Szilágyi Dezső kiválásától (1886) első számú vezetője. A kiegyezésben megfogalmazott nemzeti jogok érvényre juttatásával (elsősorban a katonai kérdésben) kívánta elérni, hogy a magyar fél a dualista rendszerben Ausztria egyenlő partnerévé váljon. A nemzeti vívmányok követelésével az 1888–1889. évi véderővitában először került közel a ’48-as közjogi ellenzékhez. Gazdasági kérdésekben az agráriusok törekvéseit tette magáévá, erőteljesen szorgalmazta a közigazgatás államosítását, ez okból egy ideig támogatta a 15 évi kormányzás után megbukott gr. Tisza Kálmánt felváltó gr. Szapáry Gyula hasonló céljait. Politikájában bekövetkezett új irányt és annak népszerűségét jelezte, hogy a Mérsékelt Ellenzék 1892. jan. elején Nemzeti Pártra változtatta nevét, s az ugyanabban a hónapban megtartott parlamenti választásokon jelentősen növelte mandátumait. – 1892-ben a függetlenségi Irányi Dániel javaslatának támogatásával útjára indította az egyházpolitikai küzdelmeket, de a kötelező polgári házasságkötés bevezetését már ellenezte. Kormányra kerülése már Tisza, majd hangsúlyosabban Szapáry távozásakor (1892) is felvetődött, de a katonai kérdésben támasztott követelései miatt az uralkodó mindkétszer ejtette. 1895 végén meghirdette a Treuga Deit (‘Isten békéje’), amely a millenniumi évre felfüggesztette volna a politikai csatározásokat, de a Bánffy-kormányzat az 1896 őszi választásokon különböző visszaélésekkel pártja képviselőinek létszámát (a kormányképesség megakadályozására) közel felére csökkentette. Az 1898-as ischli klauzulát követően egyre hevesebben támadta Bánffyt, aki a nagyszabású obstrukció hatására hamarosan megbukott. 1899 tavaszán az új miniszterelnökkel, Széll Kálmánnal való megegyezést követően pártjával együtt belépett a Szabadelvű Pártba, s a következő parlamenti ciklus kezdetén a képviselőház elnökévé választották (1901. okt. 31.). 1903. szept.-ben a chlopyi hadparancs miatt kialakult helyzetben a kormányzó párt vezetőiből létrejött kilences bizottság tagja, amelynek feladata a magyar nemzeti jelleg érvényre juttatása, lehetőségeinek kidolgozása a közös hadseregben. Gr. Tisza István miniszterelnöki kinevezésekor előbb a házelnöki székből (1903. nov. 6.), majd az obstrukció letörésére hivatott párhuzamos ülések miatt a hónap végén a pártból is távozott, s ismét életre hívta a Nemzeti Pártot. A zsebkendőszavazást (1904. nov. 19.) követően belépett az ellenzéki pártok szövetségébe, a parlament feloszlatásakor a ’67-es közjogi alapot elhagyva pártjával együtt a Függetlenségi és ’48-as Párthoz csatlakozott. Az 1905–1906-os kormányzati-politikai válság idején az ellenzéki koalíció vezérlőbizottságának tagja és gr. Andrássy Gyula mellett vezéralakja. A koalíció kormányzása idején vallás- és közoktatásügyi miniszter (1906. ápr. 8.–1910. jan. 17.). Nevéhez fűződik a nem állami elemi népiskolák jogviszonyáról és a községi és hitfelekezeti néptanítók járandóságairól szóló iskolatörvény (Lex Apponyi, 1907: XXVII. tc.), amely – elsősorban a magyar nyelv négy év alatti elsajátítási kötelezettsége miatt – a nemzetiségek erőteljes tiltakozását váltotta ki. A pártszakadáskor (1909. nov.) Kossuth Ferenccel tartott, annak halála után az időközben egyesült párt elnöke lett (1914–1916), az újabb kettéváláskor (1916. júl.) a mérsékeltebb szárny vezére maradt. Az I. vh. kitörésekor a nemzeti összefogás céljából a pártok kibékülését kezdeményezte, de 1916-tól ismét a Tisza-kormányt támadta, és az általános választójog bevezetését követelte. Az Esterházy- és a harmadik Wekerle-kormányban másodszorra is vallás- és közoktatásügyi miniszter (1917. jún. 15.–1918. máj. 8.). A Károlyi-kormány alatt visszavonult a közélettől, a Tanácsköztársaság idején, a csehszlovák megszállás alá kerülő eberhardi birtokán élt, ahonnan 1919. nov.-ben tért vissza Budapestre, az év végén a Huszár-kormány a magyar békedelegáció elnökévé nevezte ki. – 1920. jan. 16-án a párizsi békekonferencián nagyszabású beszédet tartott a Főtanács előtt, amelyben történeti és jogi érvekre, valamint a bolsevizmus elleni közös érdekekre hivatkozva Magyarország integritásának fenntartását kérte. 1920-tól a parlamentben párton kívüliként foglalt helyet, az első nemzetgyűlésben a legitimisták egyik tekintélyes alakjaként szerepelt, de 1922-től már egyre kevésbé vett részt a napi politikában. Az 1920-as–1930-as években számos alkalommal képviselte Magyarországot a Nemzetek Szövetsége Közgyűlésében és más nemzetközi fórumokon.

Emlékezet

1911 és 1932 között ötször jelölték Nobel-békedíjra. Képviselősége 50. évfordulóján átvehette az aranymandátumot (1931-ben, Jászberényben; s a város nagy ünnepségsorozattal tisztelgett előtte). Genfben hunyt el, a genfi székesegyházban történt beszentelés után koporsóját gyorsvonat vitte Magyarországra. A Parlament kupolacsarnokában tartott temetési szertartás után földi maradványait a budavári Mátyás-templomban helyezték örök nyugalomra. Halála után az országgyűlés gyászülésen emlékezett meg érdemeiről. A Budai Várban, a volt Apponyi-palotán fiával közösen emléktábla őrzi emlékét. Szobrát Abonyban (1934), Balfon (mellszobor; Kutas László alkotása; felavatták: 2002. okt. 23.) és Jászberényben is felavatták. Róla nevezték el az Apponyi Poliklinikát, ill. a jászberényi Apponyi Albert Általános Iskolát és Alapfokú Művészetoktatási Intézményt (1997-ben).

Elismertség

A Szent István Akadémia elnöke (1920–1923), a Kisfaludy Társaság tagja (r.: 1890). A Poliklinikai Egyesület, a Magyar Külügyi Társaság és a Magyar–Amerikai Társaság elnöke.

Elismerés

A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem tb. államtud. (1896), a bp.-i tudományegyetem tb. orvostud. doktora (1908).

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu, 2013