Arányi Lajos, 1875-től hunyadvári

Született: 1812. május 29. Komárom, Komárom vármegye
Meghalt: 1887. július 28. Nagymaros, Hont vármegye
Temetés: 1887. július 31. Nagymaros

Család

Szász eredetű családból származott.

 

Szülei: Lahnsteiner/Losteiner Antal vármegyei sóhivatali tiszt, Piller Anna.

 

Lostainer Antal testvérei: Stróbl Mártonné Lostainer Juliána (†1842. márc. 30. Pest) és Losteiner Mihály (1788?–1877. márc. 4. Esztergom. Temetés: 1877. márc. 6. Esztergom, Városi Sírkert) esztergomi érseki uradalmi tiszttartó. Édesapja valószínűleg 1816-ban elhunyt (legkisebb testvére, Anna Erzsébet ebben az évben született), a kisfiút nagybátyja, Stróbl/Stróbly Márton (†1831) vette magához: örökbe fogadta.

 

Losteiner Mihály és Király Borbála fia: dr. Losteiner Károly (1832. ápr. 12. Nagysarló, Bars vm.–1902. szept. 27. Eger. Temetés: 1902. szept. 30. Kompolt) orvos, parádi fürdőorvos, majd gr. Károlyi Mihály uradalmi orvosa.

 

Losteiner Károly testvére: Rigler Ignácné, majd Hübschl Sándorné Losteiner Erzsébet (1843. máj. 10. Dejtár–1931. febr. 16. Esztergom), dr. Rigler Gusztáv (1868. nov. 4. Dunamocs, Esztergom vm.–1930. aug. 20. Bp.) orvos, bakteriológus, egyetemi tanár édesanyja.

 

Testvérei: Arányi Antal (= 1848-ig Losteiner Antal, 1804. jún. 27. Komárom–1874. febr. 19. Bp.) budai gimnáziumi tanár, 1848-as honvéd, a komáromi 18. honvéd zászlóalj századosaként a komáromi várőrségnél szolgált, Lostainer Alojzia (1806. ápr. 19. Komárom) és Paulay Ferencné Losteiner Mária (= Losteiner Anna Mária, 1809. márc. 25. Komárom). A többi testvére csecsemő- vagy kisgyermekkorban elhunyt.

 

Losteiner Mária férje: Paulay Ferenc jogász, ügyész.

 

Gyermekük: erdőbaktai Gottesmann Adolfné Paulay Irma.

 

Paulay Irma unokája: Baktay Ervin (1890–1963) író, orientalista.

 

Felesége: 1852–1883: Joachim Johanna Emília (= Joachim Anna, 1824–1883. jan. 23. Pest. Temetés: 1883. jan. 25. Kerepesi út); Joachim Julius (†1865. jan. 17. Pest) köpcsényi gyapjúkereskedő, a helyi Chevra Kadisa elöljárója és Figdor Franziska („Fanny”, †1867. jún. 27. Melk, Alsó-Ausztria, Ausztria) leánya; Joachim József (Joachim, Joseph, 1831. jún. 28. Köpcsény, Moson vm.–1907. aug. 15. Berlin) hegedűművész, zenepedagógus, a berlini zeneművészeti főiskola alapító igazgatója testvére.

Joachim Johanna Arányi Lajos második felesége volt, első felesége, Ziska Amália (?) és kisleánya, Aranka korai halála után 1851-ben újranősült.

 

Gyermekei: Arányi Árpád (1852. febr. 12. Pest–1907. ápr. 30. Bp. Temetés: 1907. máj. 2. Németvölgyi út) orvos, Mébold Frigyesné Arányi Hortenzia (= Arányi Hortense, 1853. dec. 25. Pest–1933. jún. 4. Vác), Arányi Taksony (1858. dec. 17. Pest–1929. márc. 5. Bp. Temetés: 1929. márc. 9. Kerepesi út) jogász, magyar kir. jogtanácsos, Budapest rendőrfőkapitány-helyettese és Arányi Krisztina (1859. nov. 12. Pest–1936. júl. 7. Vác. Temetés: 1936. júl. 9. Vác) tanítónő.

 

Arányi Taksony és Niewiarowicz Anna Adrienne gyermekei: Arányi Jelly (1893. máj. 30. Bp.–1966. márc. 30. Firenze, Olaszország) és Arányi Adila (1886. febr. 26. Bp.–1962. dec. 15. Bellosguardo, Firenze, Olaszország) hegedűművészek és Arányi Hortense (1887. febr. 8. Bp.–1953. márc. Cuckfield, Sussex, Anglia) zongoraművész.

 

Arányi Hortenzia férje: Mébold Frigyes (1834. Yverdon, Svájc–1907. okt. 11. Bp.) kereskedelmi akadémiai tanár; Mébold Jakab és Trössl Mária fia. Arányi Zoltán (1856–1862) kisgyermekkorában meghalt.

 

Joachim Johanna első férje: Rechnitz János (= Rechnitz, Johann Karl, 1802. máj. 30. Pozsony–1850? Pest) orvos, sebész és szülészmester.

 

Gyermekeik, Arányi Lajos nevelt gyermekei: Arányi Ágost (= Rechnitz Theodor, 1841. szept. 28. Pest–1906. máj. 30. Bp. Temetés: 1906. jún. 1. Kerepesi út) r. k. pap, piarista szerzetes, a szegedi (1871–1886), a temesvári (1886–1890), a kecskeméti piarista főgimnázium (1890–1906) r. tanára, Arányi Béla (= Rechnitz Félix, 1844. ápr. 13. Pest–1921. máj. 7. Vác) r. k. pap, piarista szerzetes, a budapesti (1869–1876), a kecskeméti (1876–1877 és 1887–1888), a nagybecskereki (1878–1887), a trencséni (1888–1894) és a váci piarista főgimnázium (1894–1911) r. tanára és házfőnöke, Arányi Kornélia (= Rechnitz Kornélia Auguszta, 1847. febr. 17. Pest–1914. nov. 7. Bp. Temetés: 1914. nov. 9. Kerepesi út).

 

Arányi Kornélia férje: Vámbéry Ármin (= Wamberger Hermann, 1832. márc. 19. Szentgyörgy–1913. szept. 15. Bp.) orientalista, utazó, az MTA tagja (l.: 1860, r.: 1876, t.: 1893).

 

Gyermekük: Vámbéry Rusztem (1872. febr. 29. Pest–1948. okt. 24. New York, Egyesült Államok) jogász, polgári radikális politikus, Magyarország washingtoni követe (1947–1948), az MTA tagja (t.: 1945).

 

Rechnitz János halála után Arányi Lajos örökbe fogadta és nevére vette Joachim Johanna gyermekeit. Rechnitz János és családja 1849. júl. 23-án tért át az evangélikus hitre. A család eredeti névváltozata Lahnsteiner, ill. Lohsteiner volt, a leszármazottak azonban a Losteiner (= Lóstájner, Lostainer stb.) alakot is használták, s az anyakönyvezés sem volt következetes. Nevét 1842-ben változtatta meg, családi visszaemlékezés szerint egy régi névsorban talált rá egy „Arányi” nevű közkatonára, más adatok szerint barátai, diáktársai túlzott pontosságáért „arányosnak” vagy „arányinak” csúfolták… Hivatalosan 1875-ben vette fel a hunyadvári előnevet.

Iskola

Korán árvaságra jutott, ezért Stróbl Márton, nyugalmazott katonatiszt, édesapja nővérének a férje a családjába fogadta. Nagynénje papnak, Stróbl Márton jogásznak szánta, a házaspár abban azonban megegyezett, hogy mindenekelőtt a klasszikus nyelveket (latin, görög, ill újlatin [francia, olasz és spanyol]) kell jól megtanulnia. Tizennégyéves koráig magánúton, a nyelveken kívül még rajzot, szépírást és antik művészettörténetet is tanult.

 

Gimnáziumi tanulmányait Budán és Pesten végezte (1825?–1829), majd a pesti tudományegyetemen bölcseletet és jogot hallgatott (1829–1831). A kolerajárvány idején (1831) komáromi otthonában tartózkodott, ahol betegeket gyógyított; ekkor döntött úgy, hogy jogi tanulmányait az orvosival cseréli fel. Döntésében közrejátszott az, hogy nevelőapja, Stróbl Márton 1831 nyarán elhunyt (elképzelhető, hogy halála összefügg a járvánnyal).

 

A pesti tudományegyetem orvosi karán folytatta tanulmányait, ahol tudori okl. szerzett (a dolgozatot nagynénjének, Stróbl Mártonnének ajánlotta, 1837. júl. 24-én). Tanulmányait kitűnő rajzkészsége és különleges nyelvismeretei (ekkor már az angollal együtt hat nyelven írt és olvasott a magyaron és a német anyanyelvén kívül) révén diáktársait messze felülmúló alapossággal és sikerrel végezte. A tananyaghoz tűéles rajzokat és színes képeket is készített. Tehetségére felfigyelt Stáhly Ignác sebész professzor is, aki nevezetesebb kóreseteit rajzokban és gipszöntvényekben is megörökíttette.

Az orvosi szünnapok alatt bejárta az országot, megismerkedett a népies gyógymóddal, valamint néprajzi és történeti ismereteket is szerzett, s úti jegyzeteiről rajzokat is készített.

 

Az MTA tagja (l.: 1858. dec. 15.).

Életút

A pesti tudományegyetemen, a Belgyógyászati Klinikán Bene Ferenc tanársegéde (1837–1839), majd hosszabb külföldi tanulmányútra indult. Rövidebb ideig Páduában volt (1839–1840), ahol helyi ispotályokat látogatott, majd Bécsben telepedett le (1840–1844), itt a késmárki Lippich Ferenc Vilmos (= Lippich, Franz Wilhelm, 1799–1845) Belklinikáján kórbonctani, törvényszéki orvostani és mentőorvosi tanulmányokat folytatott (1839–1844) és Lippich tanácsára Karl von Rokitansky (1804–1878) növendéke lett.

 

Hazatérése után a pesti tudományegyetemen a kórbonctan ny. rk. tanára és a Kórbonctani Intézet első igazgatója (1844. ápr. 11.–1849. júl. 30.: kilenc hónapra felfüggesztették állásából); közben visszatért Bécsbe az uroscopia (= vizeletvizsgálat) kitanulására. A jogászoknak törvényszéki orvostant, a papoknak életmentést is tanított, egyúttal kidolgozta a hazai orvosképzés reformját, amelyben Balassa Jánossal kezdeményezte, hogy a kórbonctan (= pathológia) rendes tantárgy legyen és két éven át adassék elő (1848. júl. 4-én).

 

A forradalom kitörése napján, 1848. márc. 15-én az orvostanhallgatók Arányi Lajos és Balassa János vezetésével vonultak a Heckenast-nyomda elé, nem sokkal később Arányi belépett a „nemzeti őrseregbe” és főorvossá nevezték ki a pesti ( = budai?) Nyúl kaszárnyába (1848. jún. 26-án). Gyenge egészségi állapota miatt csapatorvosi szolgálatot nem vállalhatott, helyette hátországi felügyeletre jelentkezett. A gödöllői, a hatvani, a váci és a nagykőrösi kórházban „szemlét tartott”, azaz az ott szervezett tanfolyamokon életmentést és elsősegélynyújtást mutatott be. 1848. dec. 26-án a komáromi bencés monostorban felállított tábori kórház vezetőjévé nevezték ki, 1849. jan.-tól ún. inspiciáló orvosként hadikórházakat látogatott. Pest-Buda visszafoglalása után a Ludovika épületében megszervezett egy 1200 ágyas katonai kórházat, ahol a sebesülteken kívül tífuszos és kolerás betegeket is gyógyított, 1849. júl. 4-én orvos kapitánnyá lépett elő. (Pest kiürítésekor sem hagyta el a várost: betegeivel, köztük kétszáz sebesült orosszal, ott maradt; ez utóbbiak ellátása ugyanis nem történt meg. Miután júl. 30-án átadta az utolsó sebesült orosz katonát az őt felváltó osztrák orvosoknak, elkezdődött az „igazolási procedúrája”, amely katedrájától való eltiltással zárult…)

 

1851-ben taníthatott újra, de professzori kinevezését csak tíz év múlva engedélyezték. A kórbonctan ny. r. tanára (1861–1873).

Arányi Lajos Magyarországon elsőként oktatta a kórbonctant, és honosította meg a kórbonctani kutatásokat, a pesti tudományegyetemen az első magyar kórbonctani intézetet saját költségén rendezte be (1844-től). Az egykori feljegyzések és visszaemlékezések szerint előadásai különlegessége és rendkívül tájékozottsága miatt jelentős eseménynek számítottak. Tanszékén 3500 preparátumból, 60 festményből és több száz speciális színes ceruzarajzból álló gyűjteményt hozott létre. Tudományterülete leíró anatómiai részét ugyanis különleges mintákkal és sajátos rajzokkal illusztrálta. Kidolgozott egy Myoplastica nevű szerkezetet, ami valószínűleg egy anyagdomborítással kimunkált izommodell volt, amely a térben mutatta be a különböző izmok működését. Valamint guttaperchából elkészített egy szétbontható szívet is, amelynek „alkatrészeit” mozgatni tudta, sőt a szívhangokat egy ún. zsebkendőfeszítéssel utánozta (állítólag egy pumpálható, garattal összekapcsolt, hangokat adó tüdőmodell is gyűjteménye részét képezte). Arányi Lajos azonban nemcsak a holttestek boncolásához, hanem azok balzsamozásához és mumifikálásához is értett. Gr. Széchenyi István és Ferenc József császár leánya, Zsófia tetemét is ő balzsamozta be. A mumifikálás iránti nagy érdeklődésével és szakértelmével magyarázható az a tette, amellyel már a maga korában is megbotránkoztatta környezetét. Amikor ugyanis kisfia, Zoltán 1862-ben meghalt, mumifikálta holttestét, s azt felöltöztetve, fejére sapkát húzva, éveken át egyetemi dolgozószobájában tartotta – látogatói legnagyobb megdöbbenésére.

 

Arányi Lajos kutatóként foglalkozott – többek között – az ödéma, a narkózis és a mellűr ill. a szív betegségeivel. A kórboncztan elemei (1864) c. művei az első magyar nyelvű kórbonctani tankönyv. A kötet első része, az Általános kórboncztan a patológiai alapfogalmakkal ismertet meg, ehhez több új orvosi műszót is alkotott. A második rész két további fejezetre oszlik: a Kórodai kórboncztanra és a Törvényszéki orvostanra. A második rész második fejezete tkp. az első hazai kriminológiai összefoglaló is, mert itt részletesen tárgyalja „a felserdültek erőszakos halálának különféle nemeit”, „az újszülöttek erőszakos halála” körülményeit. A kötet utolsó része pedig a halottvizsgálati módokat és a kórbonctani jegyzőkönyv vezetésére szolgáló utasításokat közöl.

 

Arányi Lajosnak különösen értékes régészeti tevékenysége. Gyalogosan bejárta az országot és a történelmi értékű műemlékekről festményeket készített, kezdeményezte a Vajdahunyadvár restaurálását (1861). Az erdélyi Vajdahunyadi vár 1854-ben – máig nem tisztázott körülmények között leégett. A vár pusztulása az abszolutizmus korszakában, az 1850-es–1860-as években igen nagy figyelmet keltett. Arányi Lajos a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Társaságán keresztül kapcsolódott be a magyarországi műemlékvédelmi mozgalom kezdeteibe (nem volt ritka ez, hisz pl. Henszlmann Imre, a Műemlékek Országos Bizottsága első előadója is orvosi tanulmányokat folytatott). Arányi családi vagyonának nagy részét arra áldozta, hogy rendszeresen leutazzon a várhoz, helyszínen mérje fel az állapotát és alapos leírást is készítsen róla. Számos felvételt készített a várról, több előadást tartott róla, három példányban elkészítette a makettjét is. Kutatásai eredményéről egy monográfiát is közzétett Vajda-Hunyad vára, 1452., 1681., 1866. szóban és képben (1867) címmel. Könyve rendkívüli alkotásnak számított, különös tekintettel a felbecsülhetetlen értékű ábrákra és egyéb illusztrációkra. A kötet egy rövid történeti bevezető után részletesen leírja a vár 1866-os állapotát. Mivel a hazai műemlékvédelem szaknyelve még nem alakult ki, Arányi különös stílussal, az általa magas szinte űzött orvostudomány (kórbonctani) terminus technicusaival jellemezte a beteg épületet: „Mint orvos kitelhető erőfeszítéssel megvizsgálván a várnak kóros állapotát, azon diagnosist állapítottam meg, hogy a vár in agona van, azaz: hogy haldokló – s a megmentés egyetlen egy eszmén sarkallik, s ez az, hogy a várat lethargiába kell mesterségesen juttatni, vagyis tetszhalotti állapotba, melyből azt, mikor akarjuk (természetesen a méltán remélhető legfelsőbb engedély mellett), ismét életbe, éspedig virító ép életbe juttathatjuk.” A könyv szövegét számos ábra egészíti ki, köztük a vár mind a négy szintjének alaprajza, távlati képek, a fontosabb épületek hossz- és keresztmetszete, az ajtó- és ablakkeretek rajzai, bordaprofilok, illetve a faldekoráció színesben (!) kinyomtatott mustrái. Arányi könyve (amelyből a metszetek egy részét külön is megjelentette) az Osztrák–Magyar Monarchia megalakulásának évében (1867-ben, azaz a „kiegyenlítés” évében) jelent meg, s azt Arányi Lajos Deák Ferencnek ajánlotta. Különös módon Arányi azt szerette volna, ha a Vajdahunyadi várat vadászkastélynak rendezzék be a király, azaz Ferenc József számára. „…Egy nemes célja lehet csak a felújított épületnek: egy királyi vár. A várat egy kormányzó építtette, s egy király folytatta…” Arányi Lajosnak köszönhető, hogy a megszülető műemlékvédelem, a romantikus hazafiság és a reálpolitika egymásra talált. Arányi ötlete meghozta gyümölcsét: a költségvetésből jelentős összeget juttattak a vár felújítására, 1868-ban megindulhatott a helyreállítás, s csakhamar Vajdahunyad a hazai műemlékvédelem első próbakövévé vált. Arányi másik jelentős tette, hogy a budai Vár egyes épületein érdekes feliratokat tett közzé, amelyek ismertették a ház történetét, nevezetesebb tulajdonosainak sorsát (1868-ban kerültek fel az első emléktáblák a vár legrégebbi házaira, példáját idővel a főváros más kerületei is követték.

 

Arányi Lajos olvasta Nagy Ignácnak, az Életképekben megjelent „úti képecskéjét” a rudnói csodadoktorról, Madách Imre orvosáról, Madva Ferencről, a helyi plébánosról. Madva működése azonban nemcsak csodálatot, de haragot is kiváltott. Az orvosok veszélyeztetettnek látták szakmai tekintélyüket, Bugát Pál tiltakozott, hogy Nyitra megye megengedte Madvának „reczipék” felírását, Kossuth Lajos ugyanakkor Madvát ajánlotta Wesselényi Miklósnak szembaja orvoslására. Arányi Lajos személyesen látogatta meg a „rudnai csuda orvost”, akinek tevékenységéről könyvet is megjelentetett (Rudnó és lelkésze, 1846). Arányi véleménye Madva Ferencről nem kedvező: tisztelettel, de elítélően ír arról a papról, aki orvosi mesterséget űz tudományos képzettség nélkül. A könyvet kiegészítette a dunai hajóútján szerzett élményeit leíró függelékkel. Ez a még valami, többek közt a mai magyar zsidó című toldalék lett – későbbi értékelések szerint – az első magyar antiszemita káté. Már a kortársak – pl. az Életképek, ahol Nagy Ignác rudnói beszámolói is megjelentek – is megállapították, hogy a toldalékot Arányinak tanácsosabb lett volna elhagynia, hisz valójában nincs köze kötete témájához, a „rudnói charlatanhoz”. A rudnói lelkész „ignorantiáját” ugyanis a magyar zsidó torzképével egészíti ki, azaz Arányi küzd a kuruzslás és a sarlatánság ellen, egyúttal érvelését a hazai zsidóság előítéletes, néha nevetséges leírásával („a zsidó midőn beszél, mindig izeg-mozog fészkelődik, köpköd”) erősíti, jóllehet felsorolja a zsidók „méltánylandó” tulajdonságait és képességeit is. Arányi megrótta a zsidókat, amiért nem magyarosodnak elég gyorsan, a „reformáta” zsidóknak vallásuk elhagyását javasolta, megemlítette még, hogy a magyarosodó zsidók kedvelik a honi tudományt és művészeteket, ilyen esetekben számítani lehet az „igen ildomosan elzárt erszényükre”.

Emlékezet

Arányi Lajos régi szász nemesi családból származott (a család eredeti neve Lahnsteiner volt, ez a névváltozat torzult el Losteiner, Lostainer alakra). Gyermekkorát szülővárosában, Komáromban töltötte, tanulmányait Budán és Pesten végezte. Tudományos karrierje Bécsben kezdődött, majd Buda-Pesten folytatódott. 1873-ban vonult nyugalomba, 1874-ben háromezer forintnyi alapítványt létesített a tehetséges, szegény orvostanhallgatók megsegítésére. Utolsó éveit Nagymaroson töltötte, azt tervezte, hogy vajdahunyadi vázlataival újabb országos vándorutat tervez: városról-városra, faluról-falura jár, s előadásokat tart e jeles műemlékről. Előadásai jövedelmével a vár felújítását támogatta volna. Amikor Vajdahunyad érdekében 1886 őszén otthonából eltávozott, súlyosan „meghűtötte magát”, mellhártyalobot kapott, betegsége félévre ágyhoz kötötte. 1887 nyarán már tudta, hogy nemsokára meg fog halni, utoljára még nagyszámú családja körében meglátogatta Visegrád romjait. Nagymaroson hunyt el, ideiglenesen ott temették el, majd maradványait Budapestre szállították, a Kerepesi úti (= Fiumei út) Nemzeti Sírkertben nyugszik. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította (2004-ben).

 

Tiszteletére 1945 előtt a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Orvostudományi Kara évente Arányi Lajos-versenyboncolást rendezett, amelynek kitüntetettjeit az egyetemi tanács az éves közgyűlésén jutalmazta. Mellszobra (Paulikovics Iván alkotása, 2003) a Semmelweis Egyetem I. sz. Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézete előtt, a belső klinikai telepen (Budapest, VIII. kerület Baross utca 26.) látható. Szülőhelyén, a szlovákiai Révkomáromban, a Klapka György téren emléktábláját helyezték el (2007).

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu 2024