Prohászka Lajos

Született: 1897. március 2. Brassó, Brassó vármegye
Meghalt: 1963. június 16. Budapest
Temetés: 1963. június 21. Budapest
Temetési hely: Farkasrét

Család

Brassói német családból származott. Sz: Prohaska Ludwig (1863–1896), Scholcz Róza (1871–1940). F: 1939-től Gyurmán Márta. Elvált. 

Iskola

Édesapja már születése előtt elhunyt, édesanyja nevelte fel. Elemi iskoláit Aradon és Budapesten végezte, a budapesti II. kerületi főgimnáziumban éretts. (1915), a Pázmány Péter Tudományegyetemen görög–latin–filozófia szakos középiskolai középiskolai tanári és bölcsészdoktori okl. szerzett (1920), majd a Collegium Hungaricum ösztöndíjas tagjaként a berlini tudományegyetemen pedagógiát és filozófiát tanult (1924–1925, 1927), ill. a freiburgi és a müncheni egyetemen folytatott tanulmányokat (1926 és 1928), az elméleti pedagógia (Pécs, 1929) és a pedagógia elmélete tárgykörben magántanári képesítést szerzett (Budapest, 1930).

Az MTA tagja (l.: 1939. máj. 12.; ig.: 1946. júl. 24.–1949. okt. 31.; tanácskozó: 1949. okt. 31.; l. tagsága visszaállítva: 1989. máj. 9.). 

Életút

A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtára (= Országos Széchényi Könyvtár) alkönyvtárnoka (1923–1928), a budapesti Egyetemi Könyvtár könyvtári őre (1928–1931), a budapesti VII. kerületi gimnázium r. tanára (1931–1932). A pécsi Erzsébet Tudományegyetem magántanára (1929–1930), a Pázmány Péter Tudományegyetem magántanára (1930–1935), a pedagógia ny. rk. (1935–1937), ny. r. tanára (1937–1949), kényszernyugdíjazták (1949. dec. 12.). A Képzőművészeti Főiskolán a filozófia előadó tanára (1933–1934). 

19–20. századi filozófiai irányzatokkal, klasszikus filozófiatörténettel és oktatáselmélettel, ókori és középkori neveléstörténettel foglalkozott. Első berlini tartózkodása idején megismerkedett Eduard Sprangerrel (1882–1963), akinek kultúrfilozófiai munkássága döntően befolyásolta gondolkodását. Mester–tanítványi kapcsolatukat halálukig fenntartották, Spranger – Prohászka meghívására – többször járt Magyarországon, műveit Prohászka rendszeresen ismertette pedagógiai és filozófiai szakfolyóiratokban, sőt több művét maga tolmácsolta magyar nyelven. Első írásai pedagógiai dolgozatok voltak: a pedagógiaoktatás elméletét vizsgálta, majd a vallás és a kultúra viszonyát elemezte. 

Legnagyobb hatású műve A vándor és a bujdosó (1936) az első magyar nemzetkarakterológiai monográfia. A munka tisztázza a népközösség fogalmát, amely Prohászka szerint egy kollektív valóság, sorsközösség, amely nem családi vagy vérségi kapcsolaton alapul. A népközösség határai azonban természetesen nem azonosak az országhatárokkal – kialakulásuk viszont történeti fejlődés eredményei. Prohászka vizsgálódásának célja, hogy egy népközösség jellemét és történetét meghatározza: sors- és szabadságtípus alapján próbálta felosztani a nemzeteket. A vándortípus a német nemzetkarakter jellemzője, ami az örök keresésből és a lehetőségek határtalanságából áll. Alapélményük az, hogy minden örökké változik, fejlődik, a német kultúra igazi gazdagsága nem az eredményekben, hanem azon képességeiben mutatkozik meg, ahogy lehetőségeit állandóan tágítani tudja. A német szellem állandóan vívódik a világgal és saját lelki megszállottságával, soha nem készül el végleg önmagával. A megelégedettség és kibékülés idegen számára, valami állandóan mozgalomban van benne, a megoldások egymást váltják. Vándorösztönétől hajtva a természeti és a szellemi glóbusz minden helyét bekalandozza, mindenütt otthonos, mégis mindenütt idegen.

 

A magányos vándor „európai feleselő társa” a bujdosótípus. Prohászka szerint a magyarság a bujdosók népe, mert a magyarság alapélménye a némettel ellentétben az, hogy minden örökké változatlan. A finitizmus (végzethit) lényege idegenkedés minden változástól, a biztos állandó felé törekvés, a magyar nemzetkarakter elszigetelődik a külvilágtól és független akar lenni; nem holmi zsigeri nacionalizmusból, hanem mert fél az idegentől, amely őt változásra ösztökéli. Ebből vezethető le óriási tűrőképessége, hogy soha nem törekszik hódításra, ellentétben a végtelenség mámorától hajtott némettel. Ezért növesztette magában a tűrésnek példátlan, valóságos heroikus készségét és ezért van benne hajlam az időről-időre fellobbanó féktelen kitörésre: a társadalmi változások a magyarságon belül mindig hirtelen, lökésszerűen mentek végbe. Mivel a változatlanság iránti vágyból fakadóan az esemény sokáig „halogatódik”, amikor pedig már muszáj, hogy megtörténjen, akkor hirtelen tör felszínre; a hirtelen cselekvést a magyarság mindig elhibázta. A mű rendkívül nagy vihart kavart. A bujdosó magyarság képét mind bal-, mind jobboldalról élesen visszautasították. Legismertebb Szekfű Gyula válasza volt (Nem vagyunk bujdosók, 1938), sőt Szekfű Prohászka felvetését továbbgondolta több írásában (Schittenhelm Ede, 1937), amely újabb vitákat generált. Szekfűt az évekig tartó és újabb tanulmányokat megjelentető ideológiai küzdelem végül egy tanulmánykötet összeállítására is sarkalta (Mi a magyar, 1939).

 

Későbbi írásaiban Prohászkát gyakran foglalkoztatta a két világháború közötti korszak erkölcsi és ideológiai válsága (írásai közül a legismertebb: A mai élet erkölcse, 1944). Úgy vélte, hogy 1914 korszakfomáló év volt, az addigi polgári világ és az arra épülő biztonság és rend felbomlása kezdetének az éve. Az egyéniség tiszteletének és szépségkultuszának örökre vége szakadt, az egyéneket felváltotta az arctalan tömegek – alaktalan, amorális, mohó massza – megjelenése, a háborúk és forradalmak felszabadították a lélek alvilágát. A diktatórikus államokban – a fasiszta és kommunista országokban – minden erkölcsi erő felszámolódik, a faji erkölcs a történeti erkölcs végét jelenti. Ám Prohászkának nem volt jó véleménye a liberális polgári demokráciákról sem, amelyek a szociális erkölcsöt hagyták figyelmen kívül vagy rendelték alá más – gazdasági – érdekeiknek. Az erkölcsi válságból csakis egy megújuló katolicizmus lehet a kiút, amely a keresztény erkölcsön és humánumon alapul. A Horthy-korszak restaurált neobarokk rendszere egy anakronisztikus, polgári életformát és erkölcsöket negligáló középosztályával azonban alkalmatlan az erkölcsi megújulásra. 

A II. világháború után még néhány évig katedráján maradhatott, erkölcsi megfontolásokból azonban ellenezte az iskolarendszer államosítását és az egyházi iskolák felszámolását. Nemcsak egyetemi tanári címét és akadémiai tagságát vették el, de az MTA Prohászka Lajos tudományos teljesítményét „tudományos fokozatra méltatlannak” ítélte (1952). Az akkor már súlyos beteg embert nyugdíjától is megfosztották, alkalmi levéltári segédmunkákból, cédulázgatásokból. élt. Helyzetén az 1956-os forradalom sem sokat változtatott, a Petőfi Kör vitáján Lukács György szélsőjobboldainak bélyegezte, akinek rehabilitálása természetesen szóba sem jöhet. Utolsó aktív éveiben Cicero nagymonográfiáján dolgozott, s mivel kiválóan zongorázott zeneelmélettel foglalkozott. 

Emlékezet

Brassóban született, gyermekkorától gyakran töltötte nyarait Veresmarton (Brassó vármegye), anyai rokonainál. Budapesten élt és tevékenykedett, a Farkasréti Temetőben nyugszik. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította (2004-ben). Hagyatékát az Egyetemi Könyvtárban őrzik. Nevét vette fel az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán a Prohászka Lajos Tanterem (2003-ban). A rendszerváltás óta újra kiadják műveit és a hagyatékából előkerült írások közül is több (zeneelméleti dolgozata) is megjelenhetett. Munkásságával Lackó Miklós és Perecz László foglalkozott. 

Elismertség

A Magyar Pedagógiai Társaság tagja (1927–1950) és elnöke (1940–1949). A Magyar Filozófiai Társaság tagja (1927–1945) másodtitkára, titkára (1929–1939). Az Országos Közoktatási Tanács tagja (1936–1942). A budapesti Tanárvizsgáló Bizottság tagja (1935–1943). A Magyar Gyermektanulmányi Társaság, a Gyakorlati Lélektani Társaság és a Tudományos Társulatok és Intézmények Országos Szövetsége tagja.

Elismerés

Az MTA pedagógiai pályadíja (1917), Pauler Tivadar-díja (1920). 

Szerkesztés

Az Athenaeum (1931–1940) és az Egyetemi Élet c. folyóiratok szerkesztője (1938–1943). 

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu, 2013