Csécsy Imre

Született: 1893. október 15. Budapest
Meghalt: 1961. február 6. Budapest

Család

Református családból származott. Sz: Csécsy Móric (1848–1893) állami tisztviselő, Pásztor Anna. Féltestvére Csécsy András építészmérnök. F: 1919-től Menzer Magdolna (1896–1971) izraelita vallású, kikeresztelkedett keramikusművész. Leánya: Csécsy Magdolna (1921–200?) középiskolai tanár.

Iskola

A bp.-i Barcsay utcai gimnáziumban tanult, a Lónyay utcai Református Főgimnáziumban éretts. (1912), a nagyváradi jogakadémia hallgatója (1913–1917), majd a bp.-i tudományegyetemen államtudományi doktori okl. szerzett (1918). Gimnáziumi tanulmányai idején a Galilei Kör tagja, önképző körének titkára (1913–1914). Az I. vh. alatt katona, betegsége miatt azonban csak a hátországban szolgált (1914. aug. 23.–1918), hadnagyként szerelt le (1918 ősze).

Életút

A Nyugat munkatársa (1912-től), a Magyar Szentkorona Békeegyesület lapjának, a Nemzetközi Életnek segédszerkesztője (1913–1914). A Justh Gyula vezette, később a gr. Károlyi Mihály-féle Függetlenségi és ’48-as Párt tagja, a radikálisan függetlenségi Új Magyar Szemle alapító főszerkesztője (1914), lapját pacifista hangvétele miatt betiltották. A polgári demokratikus forradalom alatt az 1918. okt. 25-ei diáktüntetés egyik szervezője, az Országos Polgári Radikális Párt tagja, elnökségi tagja (1918–1919), a Magyar Nemzeti Tanács póttagja, Jászi Oszkár személyi titkára. Mivel a Tanácsköztársaság alatt is a Külügyminisztérium szolgálatában maradt, annak bukása után elbocsátották állásából (1919. szept.). A Világ belső munkatársa (1919–1921), majd a politikától egy időre elfordulva egy bankbizományosi iroda vezetője (1921–1924). A Látóhatár és a Fáklya egyik alapítója, a Szabad Egyetem c. természettudományi folyóirat társszerkesztője (1924–1925). A Phoenix Életbiztosító Társaság munkatársa, ill. ügyvezető igazgatója (1925–1933). A Huszadik Század utódjának, a Századunk c. lapnak szerkesztője (1934–1939), a folyóirat betiltása után könyvkiadó-vállalatot alapított (1939–1941), majd sajtókamarai tagságának elnyerése után a Szabad Szó közgazdasági szerkesztője (1941–1944). – A Magyar Radikális Párt (MRP) alapító tagja (1944. nov.), elnöke (1945–1948), a párt lapjának, a Haladásnak főszerkesztője (1945–1946); közben rövid ideig – az MRP engedélyezéséig – a Nemzeti Parasztpárt tagja (1945 tavasza). A Fővárosi Törvényhatósági Bizottság tagja, az MRP országgyűlési képviselőjelöltje (1945. nov.), országgyűlési képviselője (Csongrád és Csanád vármegyék Szeged és Hódmezővásárhely törvényhatósági jogú városokkal, 1947–1949). A Huszadik Század c. polgári radikális folyóirat újraindítója és szerkesztője (1947–1949; kizárták az MRP-ből: 1949. okt., egyúttal a folyóirat további kiadását is lehetetlenné tették). A Tankönyvkiadó Vállalat nyelvi lektora, szerkesztője (1953–1955). – Már érettségije idején a Nyugat rendszeresen foglalkoztatta, egyetemi tanulmányai idején egy, a diáknyomort leleplező cikke miatt rektori megrovást kapott (1914). Külpolitikai elemzései a Pesti Hírlapban (1911–1912), a Pesti Naplóban és a Népszavában (1912–1913), szociológiai és közgazdasági írásai a Huszadik Században jelentek meg (1913–1918). Mint nem hivatalos küldött részt vett a hágai nemzetközi békekongresszuson (1913), majd az I. vh. éveiben a háborút ellenzők, a nemzeti függetlenség hívei közé tartozott. Az Országos Polgári Radikális Párt tagjaként részt vett a fiatal tisztek forradalmi csoportja tevékenységében. A polgári forradalom idején, mint Jászi Oszkár személyi titkára jelentős szerepet játszott a nemzetiségi politika kidolgozásában. A Tanácsköztársaság alatt is a hivatalában maradt, annak bukása után a Világ és a Hét c. lapok munkatársaként elsősorban politikai publicisztikákat, történeti esszéket írt. Az 1930-as években tért vissza a politikai közéletbe, írásaiban elsősorban a közép-európai demokráciákat és a magyarországi köztársasági hagyományt, valamint a radikalizmus történetfelfogását vizsgálta. Művei a két szélsőséget, a bolsevizmust és a fasizmust, ill. a nemzetiszocializmust egyaránt elutasítva a demokrácia és a szabadság szükségességét hirdették. A Századunk betiltása után kortárs filozófiai műveket adott ki; miután újra publikálhatott a nemzeti ellenállást hirdette meg: a II. vh. éveiben rendszeresen tanácskoztak lakásán baloldali és radikális gondolkodású értelmiségiek.

Még illegális körülmények között kezdte meg a Magyar Radikális Párt (MRP) szervezését (Kende Zsigmonddal, 1944. nov.), majd a párt alakuló ülésén az ideiglenes intézőbizottság elnökévé választották (1945. márc. 3.). A pártot radikális baloldali pártnak nevezte, de mint a „pártatlanok pártja” kapcsolódott be az 1945 után politikai életbe. Csécsy állította össze az MRP 12 pontos hivatalos választási programját, amelynek lényege, hogy a társadalmi fejlődés elvezet a szocializmushoz; s ezzel végül a polgárságnak is számolnia kell. Az 1945. évi választási kudarc után lemondott a Haladás c. lap főszerkesztéséről, energiáit a Huszadik Század újraindítására fordította (az első szám 1947. márc.-ban jelent meg). Aktuálpolitikai írásaiban ismét a demokráciával, „az önkény nélküli kormányzás művészetével” foglalkozott. Az 1947. évi országgyűlési választásokon pártja 1,8%-ot és hat mandátumot szerzett. Maga Csécsy, bár négy választókerületben is indult, csak pótképviselő lett (Peyer Károly mandátumáról való lemondása után lett képviselő 1947. dec. 12-én, parlamenti szűzbeszédét 1948. febr. 26-án mondta el). Beszédeiben kiemelte, hogy ő az őszintén baloldali polgári értelmiség képviselője, s hogy a fizikai munkásság és a parasztság érdekei „bizonyos értelemben” egybeesnek. Egyetértett az üzemek államosításával (rámutatott, hogy azt elsőként, még 1918-ban a polgári radikálisok fogalmazták meg), ugyanakkor javasolta az állami gazdaság, a szövetkezeti gazdaság és a magángazdaság hosszú távú együttélését. Úgy vélte, hogy a nagyüzemek államosítása után le kell állítani a további államosításokat: ezzel látványosan nőne a demokrácia bázisa. A konstruktív ellenzékiség álláspontjából a hatalom humanizálásáért szállt síkra, s jóllehet a kialakuló kommunista diktatúrával szembeni enyhe hangvétele miatt mestere, Jászi Oszkár is bírálta, mégis pártja új, kommunistabarát vezetői kizárták az MRP-ből, valamint folyóiratának, a Huszadik Századnak szüneteltetésére kényszerítették. A Szabad Népben heves sajtótámadások indultak meg ellene (1949), s csak hosszas bizonyító eljárás lefolytatása után mentesült a kitelepítési határozat alól (1950). Nyugdíját megvonták, élete végén nyelvi lektorként és kiadói szerkesztőként dolgozott. Az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt már nem kívánt részt venni az MRP újjáalakításában, végleg visszavonult a közélettől.

Utolsó éveiben társadalomelméleti kérdésekkel, Montesquieu műveinek fordításával, ill. a Galilei Kör történetének feldolgozásával, emlékeinek összegyűjtésével foglalkozott. A kései magyar polgári radikalizmus egyik legnagyobb hatású képviselőjeként műveiben elsősorban a demokrácia eszméjét, gyakorlati megvalósításának lehetőségeit vizsgálta, amelynek – véleménye szerint – két alapvető eleme az erőszakmentesség és az emberi kisebbségi jogok feltétlen tiszteletben tartása.

Emlékezet

Budapesten hunyt el, a Farkasréti Temetőben nyugszik. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította (2002-ben). Budapesti, I. kerületi Pauler utcai lakóházán emléktáblát helyeztek el. Könyveiből, naplójából és értékes levelezéséből álló hagyatékát az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) különgyűjteményként őrzi. Halálának 40. évfordulóján az MTA Történettudományi Intézete műhelybeszélgetéssel egybekötött emlékestet rendezett tiszteletére (2001. febr. 4-én). Leánya Franciaországban telepedett le, Nizzában volt nyelvtanár. Halála előtt fontos visszaemlékezést adott ki családjáról, apja küzdelmeiről.

Elismerés

Demény Pál-emlékérem (posztumusz).

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu, 2013