Andrássy Gyula, ifj.

Született: 1860. június 30. Tőketerebes, Zemplén vármegye
Meghalt: 1929. június 11. Budapest

Család

Sz: Andrássy Gyula, id. gr. (1823–1890) politikus, miniszterelnök, az MTA tagja, Kendeffy Katalin, gr. Testvére: Andrássy Tivadar (1857–1905) politikus, nagybirtokos, műgyűjtő, az MTA tagja. Testvére halála után feleségül vette özvegyét, gr. Zichy Eleonórát. ő nevelte fel testvére négy leányát: Andrássy Katinkát (= gr. Károlyi Mihályné), Borbálát, Ilonát és Klárát.

Iskola

Iskoláit magántanulóként végezte, gyermekkorát Tiszadobon töltötte. Jogi tanulmányait követően apja kívánságára diplomáciai vizsgát tett, az MTA tagja (l.: 1898. máj. 6.; r.: 1904. máj. 13.; ig.: 1913. ápr. 24.).

Életút

Az Osztrák–Magyar Monarchia konstantinápolyi és berlini követségén attasé (1880?–1885), hazatérése után a Szabadelvű Párt országgyűlési képviselője (Csíkszentmártoni választókerület, 1885–1892; Budapest, Terézvárosi választókerület, 1892–1896; Rozsnyói választókerület, 1897–1901; Losonci választókerület, 1901–1904). A Honvédelmi Minisztérium (HM) költségvetési előadója (1885–1892), az első Wekerle-kormányban Hieronimy Károly alatt belügyminisztériumi államtitkár (1892. nov. 20.–1894. jún. 10.), majd a király személye körüli miniszterként (1894. jún. 10.–1895. jan. 15.), eredményesen lépett fel az egyházpolitikai reformok keresztülviteléért. A Bánffy-kormányzat elleni obstrukciót megtörni kívánó, a parlamentarizmus szabályait felrúgó Tisza-féle törvényjavaslatot (az ún. Lex Tisza) követően 31 társával együtt elhagyta a Szabadelvű Pártot (1898. dec.), de Széll Kálmán miniszterelnök kinevezésekor visszatért (1899. febr.). A századforduló körüli években elsősorban történetírói munkássága kötötte le. Belpolitikai nézetei elsősorban katonai kérdésben gr. Apponyi Albertéhoz közeledtek. Támogatta ugyan Tisza István külpolitikai lépéseit, konstruktív ellenzéki magatartást szorgalmazott, a szigorú házszabály-revízió (Lex Daniel) erőszakos keresztülvitele (zsebkendőszavazás, 1904. nov. 18.) után a disszidensek élén ismét kivált a Szabadelvű Pártból, a Függetlenségi és ’48-as Párt körül tömörülő ellenzékhez csatlakozott, s megalapította a ’67-es alapon álló Alkotmánypártot (1905. nov.). Az Országgyűlés disszidens, ill. alkotmánypárti tagja (Olaszliszkai választókerület, 1905–1906; Kassai választókerület, 1906–1910). Az 1905–1906-os kormányzati-politikai válság idején az ellenzék vezéralakjaként a koalíció vezérlőbizottsága nevében ő vezette a tárgyalásokat az uralkodóval (1905. febr.–máj. és 1906. jan.–febr.). Célja bizonyos engedmények árán (pl. magyar katonai vezényleti nyelv bevezetése) a kiegyezés megőrzése, s egy stabil koalíciós kormány létrehozása, melynek érdekében igyekezett az udvar előtt „szalonképessé” formálni a Függetlenségi Pártot. A többször is felkínált miniszterelnöki posztot feltételeik elfogadása hiányában mindig visszautasította. Hosszas rábeszélésre hozzájárult az áprilisi paktum megkötéséhez, és Wekerle Sándor koalíciós kormányában elvállalta a belügyminiszterséget (1906. ápr. 8.–1910. jan. 17.).

Vezető szerepet játszott a magyarországi képzőművészeti élet szervezeti kereteinek kialakításában, a legjelentősebb képzőművészeti szakmai szervezeteket ő irányította. Az ország egyik legjelentősebb arisztokrata magángyűjteményét budai palotájában (Budapest I. kerület Fő utca 11.) és Tőketerebesen (a csehszlovák államváltás után Tiszadobon) tette megtekinthetővé. Elsőként ismerte fel Szinyei Merse Pál és Rippl-Rónai József festőművészek jelentőségét, kezdeményezte a francia impresszionista festők magyarországi bemutatkozó kiállítását (a bp.-i Erzsébet téri Nemzeti Szalonban, 1907-ben; ugyanitt nyílt meg a francia nagymesterek tárlata és Rodin életmű-kiállítása is; valamennyi szintén 1907-ben). A Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körének (MIENK) első kiállítását ugyancsak ő szervezte meg (1908-ban).

Nevéhez fűzödik a közigazgatási bíróság hatáskörének kiterjesztéséről szóló törvény (az ún. alkotmánybiztosítékok) megalkotása, valamint a gyermekvédelmi, közegészségügyi és a kivándorlási törvények. Az általános választójog megadását ellenezte, helyette belga mintára a plurális választójog bevezetését szorgalmazta, de tervezetének parlamenti tárgyalására a koalíció felbomlása miatt nem került sor. 1910. febr.-ban feloszlatta pártját, s a jún.-i választásokon már párton kívüli ’67- esként szerzett mandátumot (Nagymihályi választókerület, 1910–1918). Az új parlamentben kezdetben közvetítő szerepet vállalt a kormány és az ellenzék között, majd újra életre hívta az Alkotmánypártot (1913. szept.–1918. nov.), amelynek vezéreként egyre határozottabban támadta gr. Tisza István háborús politikáját, 1916-ban már leváltására, s egy ún. nemzeti koncentrációs kormány létrehozására törekedett. Az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó külügyminisztereként (1918. okt. 24.–1918. nov. 2.) különbékét szándékozott kötni (felmondta a német szövetséget, fegyverszünetet kért az antantól), de a forradalom és gr. Károlyi Mihály miniszterelnöki kinevezését követően lemondott. A Tanácsköztársaság idején Svájcban tartózkodott (1919. márc.–aug.). Az első nemzetgyűlésben (Miskolc, I. választókerület, 1920–1922) előbb pártonkívüli, majd a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának tagja (1921. febr.–1922. jan.) és elnöke (1921. febr.–dec.). Az első királypuccskor (1921. márc.–ápr.), mivel nem látta alkalmasnak az időt visszatérésére, igyekezett távozásra bírni IV. Károlyt, a második királypuccs idején (1921. okt.) azonban elvállalta a felajánlott külügyminiszterséget (a sikertelen kísérletet követően két hétig őrizetben tartották). Kezdetben támogatta gr. Bethlen István politikáját, de a második királypuccs leverését követően szakított vele. A legitimista (karlista) nagybirtokos arisztokráciát tömörítő Keresztény (Nemzeti) Földmíves és Polgári Párt elnöke (1922–1926) és képviselője a második nemzetgyűlésben (Budapest, I. kerület, 1922–1926), az 1926. dec.-i választásokon a kormányzat erős nyomására már nem szerzett mandátumot. Történészként állam- és jogtudomány-történeti tanulmányokat írt – többek között – a Szent Korona- tannal, az angol és az amerikai, ill. a magyar alkotmány összehasonlításával és a magyarországi közigazgatási reformokkal kapcsolatban. Fő műve, három kötetes jogtörténeti monográfiája (A magyar állam fönnmaradásának és alkotmányos szabadságának okai, 1901–1911) a magyar állam történetét vizsgálja az Árpád-házi királyoktól a szatmári békéig. A kiegyezéssel kapcsolatos történeti dolgozatáért az MTA tagjai közé választotta. Nevéhez fűződik a kultúrfölény elméletének megfogalmazása (a Nemzeti Szalon almanachja előszavában, 1912-ben), amelynek lényege, hogy a magyarság elsősorban kulturális téren, a művészeti életben elért eredményei által válhat a Nyugat szellemében megbecsült néppé.

Emlékezet

Halála után létrejött az Országos Andrássy Gyula Emlékbizottság és Pethő Sándor vezetésével megkezdődött életművének feldolgozása (erre azonban a két vh. között nem került sor). A közelmúltban, születésének 150. évfordulóján megalakult az Ifj. Gr. Andrássy Gyula Alapítvány (2010. febr. 25-én), amely ismét feladatául tűzte ki az életmű feltárását, művei kiadását és emléke gondozását. Az évfordulóról a Magyar Posta alkalmi levelezőlap kiadásával emlékezett meg (Domé Eszter munkája, 2010).

Elismertség

A Társadalomtudományi Társaság elnöke (1901–1906). Az Országos Képzőművészeti Társaság (1905–1923), a Nemzeti Szalon (1905–1923) és a magyar műgyűjtőket tömörítő Szent-Györgyi Céh elnöke (1909–1929).

Elismerés

Budapest székesfőváros díszpolgára (1910).

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu, 2013