Réthy László

Született: 1851. november 21. Szarvas, Békés vármegye
Meghalt: 1914. november 24. Arad, Arad vármegye
Temetés: 1914. november 25. Arad
Temetési hely: Evangélikus temető

Család

Elzászi eredetű, evangélikus családból származott. Nagyapja, Schlotterbeck Kristóf 1805 k. Szarvason telepedett le, ahol a város első vaskereskedését alapította meg. Sz: Réthy (1844-ig Schlotterbeck) Lipót (1817–1903), az első Békés vármegyei könyvnyomda alapítója (1846), Hoske Josefine (†1876). Testvére: Réthy Viktor és Simon Jenőné Réthy Etelka. F: 1886–1893: Tokaji Nagy Irén (1864–1893). Özvegy. Leánya: urai Uray Józsefné Réthy Margit. Fia: Réthy Aladár (kisgyermekkorában elhunyt). 

Iskola

Elemi iskoláit a gyulai német nyelvű iskolában és Aradon, Nikodém János magániskolájában (1858–1862), középiskoláit a szarvasi (1862–1867) és a pesti református főgimnáziumban végezte (Thaly Kálmán tanítványaként, 1867–1870). Rövid ideig apja mellett nyomdászinas is (1868–1869), Szarvason éretts. (1870), a krakkói Jagelló Egyetemen egyetemen szlavisztikát (1870), a pesti tudományegyetemen jogot (1871), a bécsi tudományegyetemen szanszkrit, örmény és szláv nyelvészetet (1871–1872), a budapesti tudományegyetemen történelmet tanult (1873–1874).

 

Budapesten középiskolai tanári okl. (1877) és bölcsésztudori okl. (1880), magántanári képesítést szerzett (1900). Az MTA tagja (l.: 1892. máj. 5.). 

Életút

A békéscsabai polgári leányiskola r. tanára (1877–1879), A Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) Érem- és Régiségtára gyakornoka (1880–1881), díjnoka (1881–1882), írnoka (1882–1885), múzeumi segédőre (1885–1893), őre (1893–1901), igazgató őre és a gyűjtemény közép- és újkori pénzeinek kezelője (1901–1914). 

Tudományos pályafutásának kezdetén verseket írt, gimnáziumi tanára, Thaly Kálmán (1839–1909) biztatására, jó ritmus- és nyelvérzéke miatt nyelvek tanulásába fogott: 18 évesen a német és a francia mellett már több szláv nyelvben is járatos, egyetemi tanulmányait ezért Krakkóban kezdte meg. Bécsben tovább folytatta szláv filológiai tanulmányait, egyúttal szanszkrit és örmény nyelvészetet, valamint mohamedán numizmatikát is hallgatott. Másodikos gimnazista korában ugyanis egyik nagybátyja, egy 100 darabból álló vegyes éremgyűjteménnyel lepte meg. Középiskolás korától arra törekedett, hogy valamennyi érmét beazonosítsa, majd szívós munkával, kollekcióját rendezve, egyre jelentősebb gyűjteményt alakított ki, autodidakta módon elsajátítva így a numizmatika tudomány alapjait. Bölcsészdoktori értekezését (Magyar pénzverő ismaeliták és Bessarábia, 1880) is éremtanból védte meg, numizmatikai dolgozatára a szűkebb szakma is felfigyelt. Békéscsabai polgári iskolai tanárként kezdett el levelezni a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) érmész-muzeológus szakembereivel, valamint kora legjelentősebb érmegyűjtőivel és -kereskedőivel. Már az MNM munkatársa volt, amikor az MTA megbízta egy magyar éremkatalógus összeállításával. Az 1880-as években sorra járta a leghíresebb nyugat-európai (Németország, Franciaország, Dánia stb.) múzeumok éremgyűjteményeit régi magyar pénzek után nyomozva. Feldolgozta – többek között – a majna-frankfurti Montenuovo-gyűjtemény közel 20 000 magyar érmét, de érdeklődése természetesen kiterjedt a legjelentősebb magyarországi és erdélyi éremgyűjteményekre (pl. Esterházy-, Festetics-, Brukenthal-, Batthyány-gyűjtemény stb.) is. A Corpus Nummorum Hungariae. Magyar Egyetemes Éremtár két kötete (1899 és 1907) a hazai numizmatika egyik alapműve.

 

Éremtani és filológiai érdeklődése – már pályája kezdetén – a magyar és a román őstörténet vitás kérdései felé fordult. Egyetemi doktori értekezésével egy évben jelentette meg Anonymus az erdélyi oláhokról (1880) c. művét, amely filológiailag elemzi a névtelen szerzőnél előforduló, a korai románságra vonatkozó vélt adatokat. Réthy később is sűrűn foglalkozott a román etnogenezis problémáival: az oláh nyelvet a „rumén nyelvkör” (újlatin nyelvek) egyik dialektusának tartotta, kialakulását földrajzilag Illíriába (ma: Szlovénia, részben Horvátország és Észak-Albánia); időben pedig a kora középkorba, az ún. lingua franca nevű keverék közvetítő nyelv kialakulásának korába helyezte. Jelentős dolgozatokat írt továbbá az ókori Dacia nemzetiségi viszonyairól, a középkori románság pénzeiről, kora középkori magyar és oláh kereskedelmi kapcsolatokról, a román állami szimbólumok problémáiról. Fő művében (Az oláh nyelv és nemzet megalakulása, 1887) addigi tanulmányait szintetizálva összefoglalta a románság eredetét, néppé alakulását, határozottan elutasítva az akkor már széles körben terjedő dákoromán kontinuitást. Régészeti, nyelvészeti és néprajzi adatokkal bizonyította, hogy a románság az Illyricumban alakult ki, s csak a 12. században kezdett az Al-Duna és Erdély felé vándorolni. Nagy visszhangot és vitákat kiváltó művét az MTA elismerte, a társaság levelező tagjai közé választotta. Foglalkozott még a hun–avar–magyar kontinuitással, a székelység eredetével, az ősmagyar kori rovásírás problémáival, a magyar honfoglalás vitatott eseményeivel. Hozzákezdett a magyar etnogenezis történetének feldolgozásához is, ebből azonban csak résztanulmányok jelenhettek meg. Írásaiban Vámbéry követőjének vallotta magát, úgy vélte, hogy a magyar nemzet, itt a magyar haza földjén vált egységes nemzetté a különböző nyelvű népek konglomerátumából. 

Élete végéig verseket, tárcákat, kisebb prózai munkákat és Szarvassal kapcsolatos zsánerképeket is közölt. Mivel gyermekkorában festészetet is tanult, ügyesen rajzolt, műveit gyakran maga illusztrálta. Legismertebb költeményei Lőwy Árpád álnéven, kéziratos formában terjedtek. Obszcén írásai rendkívül népszerűek voltak: ügyes rímekbe és szójátékokba fonta az addig kimondhatatlant. Baráti társaságokban nagy élvezettel adta elő verseit a maga sajátos, éneklő-kántáló hangján. Élvezettel rímelte meg az élet apró örömeit, szép lányokkal eltöltött bohém óráit, szexuális kalandjait és kudarcait, vidám történeteket és szerepjátékokat talált ki és írt meg, amelyekbe nem ritkán baráti hallgatóságát is bevonta. Hallgatósága tagjai szinte kizárólag csak férfiakból kerültek ki, ám néha hölgyek is hallhatták előadásait. Az ilyenkor előadott művei klasszikus formákban megírt költemények voltak, amelyeket ő „fehér verseknek” nevezett. Pikáns versei viszont valóságos legendává váltak, barátai továbbadták, jól-rosszul lemásolták, nem ritkán újabb és újabb sorokat költöttek hozzá. 

Emlékezet

Szarvason született (háza a Szabadság utca 14. sz alatt volt), Budapesten élt és tevékenykedett, Aradon hunyt el; a helyi evangélikus temetőben, családi sírboltban nyugszik. Réthy László baráti társasága Thallóczy Lajos (1854–1916) bécsi lakásán gyűlt össze (Ungarstrasse 70., majd Trangasse 1.). A társaság tagjait bűzéreknek nevezték, székhelyüket Bűzérlaknak hívták, Thallóczy volt a bűzérnagy. Thallóczy Lajoshoz és Hampel Józsefhez írt leveleit az Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK) Kézirattára őrzi. Emlékét őrzi a Magyar Numizmatikai Társulat fennállásának 75. évfordulójára alapított Réthy László-érem (1976-tól; az érem Madarassy Walter szobrászművész alkotása). A róla készült legismertebb szobor Holló Barnabás alkotása (1907; a mű a Magyar Numizmatikai Társaság könyvtárában látható). Munkásságának kutatója Baloghné Ábrányi Hedvig és Molitorisz Pál. 

Elismertség

A Magyar Numizmatikai Társaság alapító tagja (1901-től) és elnöke (1902–1914); t. tagja (1911-től). A Magyar Történeti Társulat, a Magyar Néprajzi Társaság és az Országos Embertani és Régészeti Társulat igazgató választmányának tagja. 

Szerkesztés

Az Ethnographia I. évfolyamának szerkesztője (1890). 

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu, 2013