Gombos Gyula

Született: 1913. szeptember 30. Temesvár, Temes vármegye
Meghalt: 2000. december 5. Budapest
Temetés: 2000. december 20. Budapest
Temetési hely: Fiumei út

Család

Református családból származott.

Nagyapja, anyai: Veres Mihály. Szülei: Gombos József dohánygyári bérelszámoló, Veres Róza.

Veres Róza 1. férje: Kurta Mózes csizmadiamester. Öten voltak testvérek.

Felesége: Kulcsár Viola (†2011. dec. 30. Bp. Temetés: 2012. jan. 17. Fiumei út).

Iskola

Családja Budapesten telepedett le (1925). A budapesti Lónyay utcai Református Főgimnáziumban éretts. (1933). Gimnáziumi osztálytársa volt Csia Lajos (id. Csia Lajos református lelkész fia), Karinthy Gábor (Karinthy Frigyes fia) és Jékely Endre (Áprily Lajos fia, Jékely Zoltán testvére).

Életút

Tanulmányai befejezése után Budapesten házitanító (1934–1938), a Magyar Út c. hetilap munkatársa (1936–1939), a Magyar Élet c. folyóirat segédszerkesztője (1939–1941), szerkesztője (1941. márc.–1942. febr.). A Nemzetőr (1939–1940) és a Híd munkatársa (1941–1942), a Magyar Út felelős szerkesztője (1941–1944. okt. 12.), a Turul Könyvkiadó lektora (1942–1944). A Magyar Testvéri Közösség tagja (1940-től). Az ország német megszállása alatt a Magyar Függetlenségi Mozgalom tagjaként részt vett a nemzeti ellenállási mozgalomban (1944).

A II. világháború után az FKgP pártalkalmazottja (1945–1946), eszmetársaival megalakították a párt értelmiségi bizottságát, de maga nem vállalt politikai szerepet. A Magyar Testvéri Közösség ellen koholt ún. köztársaság-ellenes összeesküvési ügy kapcsán letartóztatták (1947. febr.), de két nap vizsgálati fogság után szabadon engedték.

A kommunista hatalomátvétel után elmenekült az országból (1948. dec.), Svájcban (1949–1951), az Egyesült Államokban (1951–1984), majd Párizsban élt (1984–1992), élete utolsó éveiben hazatelepült (1992). Az Új Magyar Út szerkesztőbizottságának tagja, a Látóhatár munkatársa (1949–1951), a Szabad Európa Rádió New York-i tudósítója (1952–1974), az Új Látóhatár főmunkatársa (1959–1980).

Gombos Gyula első írása a Magyar Útban jelent meg (Illyés Gyula Puszták népe c. művéről, 1936-ban, 1941-től már Gombos szerkesztette a lapot). A Magyar Út eredetileg a Magyarországi Református Egyház ifjúsági szervezete, a Soli Deo Gloria Szövetség fóruma volt, a lapot Pap Béla, a szervezet egyik vezetője, Gombos Gyula felfedezője alapította. A lap 1943 közepétől rotációs nyomással, újságpapíron jelent meg, példányszáma az utolsó évben elérte a tízezret (az előfizetőinek száma megközelítette az ötezret). A Magyar Út idővel a népi írók egyik legfontosabb szócsöve lett, Gombos Gyula szerkesztési elveinek középpontjában a harmadik utas törekvés állt, amelynek leegyszerűsített lényege az volt, hogy a jelenlegi rendszer elfogadhatatlan a rendszer baloldali ellenzéke pedig nemkívánatos. Az ország német megszállása (1944. márc. 19.) után a Magyar Út is a felszámolandó folyóiratok között szerepelt, a legenda szerint Mester Miklós, Horthy egyik bizalmasa, a Magyar Élet c. lappal együtt törölte az index-listáról. A nyilas hatalomátvétel után azonban Gombos Gyula maga kezdeményezte a Magyar Út megszüntetését, mivel akkor már csak kormány- és nyilaslapok maradtak, s úgy nézett ki, mintha a Magyar Út is azok közé tartozna… A lap utolsó száma közölte Kormos István első versét. Kormos István tehetségét Szíj Gábor (= Szijgyártó László), a Magyar Út és a Magyar Élet szerkesztője fedezte fel, de a lap rendszeresen foglalkozott Jékely Zoltán és Weöres Sándor munkásságával, itt indult Dékány Kálmán, a későbbi ismert regényíró, ill. a Magyar Útnak közölte első írásait Beke György Sepsiszentgyörgyről és Fekete Gyula Sárospatakról. Gombos Gyula írásait, könyv-, színház- és filmkritikáit az 1930-as évek végétől sorra közölte a Magyar Út, a Magyar Élet és Zilahy Lajos lapja, a Híd. –

Sajátos műfajú dolgozatait, amely a népi írókról rajzol irodalmi igényű portrékat Álom az országról (1941) c. kötetében tette közzé. Ez volt az első jelentősebb kísérlet a népi írók számbavételére, a mű tíz íróról (Erdélyi József, Illyés Gyula, József Attila [!], Kodolányi Gyula, Németh László, Sértő Kálmán, Sinka István, Szabó Lőrinc, Tamási Áron és Veres Péter) közöl tömör és találó jellemzéseket, tárgyalta addigi munkásságukat, és megpróbálta kijelölni helyüket a kortárs magyar irodalomtörténetben is. Könyvének utolsó részében a Madártávlatból cím alatt visszapillantást adott a népi gondolat íróinak első összefogásából született Válasz mulasztására „a szabódezsői elszigeteltségbe szabadító hadjárat indításának elmaradására.” Szabó Dezsőt nem tudta integrálni a népi mozgalom: Németh László a Szabó Dezső munkásságából „csonkán előrenyúló ív alá tulajdonkép egymaga építetett egy új hídfőt”, így legaláb az eszme történelmi folytonosságát biztosította…

Gombos Gyula a II. világháború után – jóllehet politikai szerepet nem vállalt – a Magyar Testvéri Közösség elleni koholt per vádlottjaként az ország elhagyására kényszerült. Emigrációjában írt első könyve (Szűk esztendők, 1960) a magyar református egyház II. világháború utáni történetével, Bereczky Albert és Péter János személyével foglalkozott. Néhány évvel később megjelentette legismertebb művét, a Szabó Dezső (1966) életét feldolgozó nagymonográfiáját. Az ellentmondásos életművet maga után hagyó íróról igyekezett torzításmentes képet kialakítani, elismerve Szabó Dezsőnek azt a megkerülhetetlen szerepét, amely a 20. századi nemzeti ideológia alakításában játszott. Gombos úgy vélte, hogy Szabó Dezső Ady Endre munkásságának méltó folytatója, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy Szabó Dezső szépírói műveinél értékesebbek tanulmányai, esszéi és harcos publicisztikái, s az a közszereplői attitűd, ami a harmadik utat, a sajátos magyar fejlődést népszerűsítette.

Gombos Gyula Szabó Dezső kapcsán a jobb- és baloldali erődrendszerek között a „senki földjét” említette, aki ide szorult, az szabad prédájává vált mindkét oldal fejvadászainak. Szabó Dezső célja a magyarság felrázása volt, eszméi, eszközei, szimbólumrendszere a tömegekre hatottak. Németh Lászlóval óvatosan egyetértve Gombos Gyula is megállapította, hogy Szabó Dezső kevés új ideált teremtett, s az átvetteket is kihántotta egyéni garanciájukból: a zöld gallyat bunkóvá egyszerűsítette, s a fémből kalapácsot csinált. Az ő gondolatai ilyen sújtó-építő szerszámok, kritikái egyszerűségükben gyakran túlzóan igazságtalanok, igazságai pedig dogmák, amelyekkel utat lehetett törni. Mind Gombos Gyula, mind Németh László úgy vélte, hogy ami Adyban tűzoszlop, az Szabó Dezsőnél buzogány. Mindketten jelentős, nemzeti gondolkodónak tartották Szabó Dezsőt, de amíg Németh László úgy vélte, hogy Szabó Dezső egy „nemzeti kidobóember”, Gombos Gyula szerint Szabó Dezső egy – mai szóval élve – „nemzeti megmondóember”, az irányító, a harmadik nemzeti út eszmei szerzője. (A mű első két kiadása Münchenben jelent meg, a 3. New Yorkban és csak 1989-ben adhatták ki Magyarországon!)

Gombos Gyula Szabó Dezső munkásságát szinte egész életében tanulmányozta, már első munkájában (Álom az országról) kitért röviden személyiségére, majd még egy könyvet és számos kisebb írást, publicisztikát, történelmi esszét szentelt életútjának és ezzel összefüggésben a harmadik útnak. A Szabó Dezső és a magyar miniszterelnökök (1975) c. összeállításában arra a kérdésre keresett választ, hogy miért állt szemben az író egész életén keresztül minden uralkodó politikai kormányzattal és azok legfőbb képviselőivel, a miniszterelnökökkel? Csak kevesen beszéltek olyan éles hangon a magyarországi politikai elit vezetőiről, mint Szabó Dezső, aki magát a magyarság politikai szószólójának tekintette, ám ebben az egyenlőtlen küzdelemben kevés sikerre számíthatott. A hét miniszterelnökről szóló írása Szabó Dezsőt a nemzeti radikalizmus elszánt harcosává avattá, utóbb pedig

Gombos Gyula véleménye szerint – minden rendszeren kívülre, teljes elszigeteltségbe sodorta. – Gombos Gyula irodalmi panteonjának két irányadó csillaga Szabó Dezső és Németh László volt. Műveinek tanúsága szerint tőlük kapta a legfőbb szellemi ösztönzéseket. Mindketten annak a harmadik útnak voltak az eltervezői és stratégái, amelyeket pontosan talán senkisem jelölt ki, valamiképpen mégis létezett és nemzedékek gondolkodását határozta meg. Szabó Dezső munkásságának elemzésére éppen Németh László munkái, politikai megállapításai indították el Gombos Gyulát: első pályarajz-kísérleteiben a két harmadikutas koncepció különbségeit vizsgálgatta. A harmadik út c. nagyobb tanulmányában épp maga Gombos Gyula fejtette ki, hogy ez a fogalom később egészen mást jelentett, mint a két világháború között. Utóbb, a harmadik úttal kapcsolatos dolgozatai, tanulmányai kapcsán belekezdett egy Németh Lászlóról szóló monográfiába is, de csak egy nagyesszéig, egy „portrévázlatig” jutott.

Gombos Gyula másik ismert műve, a Húsz év után (1970) fiktív levelek gyűjteménye Mircse Zoltánhoz, s a mű arról szól, hogy a szerző hogy látja az 1956 utáni magyar valóságot, az ország politikai, gazdasági helyzetét, kulturális állapotát. Mircse Zoltán egy emberarcú pártfunkcionárius volt Németh László Az utazás c. színművében, aki a hatalom egyetlen megmaradt szférájában ma is tiszteletnek és megbecsülésnek örvend. Gombos Gyula jól ismerte ezen archetípus „rokonait”: hév, tisztaság, tehetség volt bennük, s az az eltökéltség, hogy igazságot tesznek abban az országban, amely elfeledkezni látszott a legelemibb igazságról. Tettre készek és tisztaszívűek voltak, úgy hitték, hogy forradalmárok lettek. A két világháború közötti rendszer sok tekintetben megérett és rászolgált a pusztulásra: megdőlt az a rendszer, amit a Mircse-féle tisztaszívűek a nép nevében akartak megdönteni. A háborúnak ez azonban csak a másodlagos következménye lett, az elsődleges az, hogy Magyarország orosz hódoltsági területté vált. A demokrácia és az állami függetlenség nem valósult meg, a rövid demokratikus közjáték után kialakult új helyzet új ideológiai elnyomást és új ellenfeleket teremtett. A népből érkezett ifjú forradalmárok meghasonlottak (erről az egyéni tragédiáról szólt Németh László drámája, ami egy moszkvai utazás következményeit mutatta be, és ezt a történetet „folytatta” fiktív leveleiben Gombos Gyula), egy megdőlt rendszer romjain kezdtek úgy ágálni, mintha bármi közük lett volna az előző rendszer megdöntéséhez – a maguk szabadságát és az új helyzetből fakadó viszonylagos jólétét kezdték úgy felfogni, mintha az az egész magyar nép kivívott és tartósan biztosított szabadsága lenne. Pedig csak a Párt elvetemült akaratának végrehajtói voltak, majd amikor már ők is veszélyesekké váltak, tőlük is megszabadultak (vagy minden tettvágyukat és jószándékukat saját túlélésükre fordították, mint Mircse Zoltán…) Gombos Gyula fiktív leveleiben részletesen elemezte és magyarázta, hogy egy hódító nagyhatalom hogyan rendezkedett be egy maga alá gyűrt kis országban, s ennek az új rendszernek csak a technikája volt új: Magyarországon nem pasák, viceroyok (alkirályok), gauleiterek (helytartók) uralkodtak, hanem egy párt (a Párt). Gombos Gyula első levele 1966-ban jelent meg az Új Látóhatárban, a kötetbe szerkesztett levelek igen nagy visszhangot váltottak ki a nyugati emigrációban. A sajátos hangvételű munka váratlan sikere arra késztette Gombos Gyulát, hogy a folytatást is megírja (Huszonegy év után címmel, 1972).

Emlékezet

Gombos Gyula életműve évtizedeken át ismeretlen volt Magyarországon. Huszár Tibor, a két világháború közötti magyar politikai mozgalmak szociológus-kutatója 1977-ben készített vele interjút New Yorkban (1977-ben; megjelent a Beszélgetések c. kötetében, 1983-ban). Gombos Gyula az 1980-as években több szociográfiai írást is közölt az Egyesült Államokról, az amerikai magyarságról. Sajátos módon Magyarországon, az első, több mint negyven év után megjelent műve (az akkor épp legfrissebb) Hillsdale – Amerikai vázlatok volt (a Magvető Kiadó adta ki 1982-ben). Magyarországról szóló elemzései 1989-ig nem kaphattak magyarországi nyomdafestéket.

Gombos Gyula a rendszerváltás után, 1992-ben hazaköltözött, Budapesten (Krisztinaváros, I. kerület Mikó utca 3.) élt és tevékenykedett. Életműsorozatának kiadására a Püski Kiadó vállalkozott (A történelem balján c. sorozatban, négy kötetben, 1989–1999). Gombos Gyula Budapesten hunyt el, a Fiumei úti Temetőben nyugszik. Sírkövét, Szervátiusz Tibor szobrászművész alkotását 2002. szept. 21-én avatták fel. A sírkőavatáson Varga László, az Országgyűlés alelnöke mondott beszédet. A sírt a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította (2014-ben).

Elismertség

A Hitel védnökségi tagja (1990–1992).

A Digitális Irodalmi Akadémia tagja (posztumusz, 2020).

Elismerés

A Bethlen Gábor-alapítvány díja (1989), Márton Áron-emlékérem (1989), Magyar Művészetért Díj (1990), Széchenyi-díj (1993), Kölcsey Ferenc-díj (1999).

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu 2022