Ottlik László, felsőozoróczi és kohanóczi

Született: 1895. október 7. Budapest
Meghalt: 1945. február 15. Budapest

Család

Dédszülei, apai: Ottlik Sándor (1795. júl. 15. Felsőozoróc), Ónody Terézia (1797. júl. 28. Pest–1875. ápr. 21. Bp.) és Benyovszky Péter (1785. dec. 4. Gyón–1855. jan. 16. vagy 20. Pest) jogász, Kossuth Lajos egykori védőügyvédje, Bacsák Anna (1800. márc. 30. Alszász–1835. márc. 25.)

Dédszülei, anyai: miklósvári Miklós Ferenc (†1858. júl. 4. Finke. Temetés: 1858. júl. 6. Finke) Borsod vm. alispánja, markus és batizfalvi Máriássy Emília (†1887. szept. 10. Pusztavirányos).

Nagyszülei: felsőozori/felsőozoróczi és kohanóczi id. Ottlik Géza (1832. máj. 29.–1911. szept. 10. Jezvin, Temes vm. Temetés: 1911. szept. 12. Ladomér, Bars vm.), benyói és urbanyói Benyovszky Bianka (1834. máj. 24. Pest–1918. júl. 9. Őszény. Temetés: 1918. júl. 11. Őszény) és Miklós Gyula (1832. nov. 26. Finke, Borsod vm.–1894. máj. 1. Bp. Temetés: 1894. máj. 5. Finke) kir. tanácsos, borászati kormánybiztos, országgyűlési képviselő, Kecskemét díszpolgára, buchenthali Dobrovolszky Eugénia (†1901. nov. 8. Balajt. Temetés: 1901. nov. 10. Finke).

Szülei: Ottlik Iván (1858. dec. 28. Gyöngyös–1940. jún. 28. Bp. Temetés: 1940. júl. 1. Farkasrét) politikus, a Földművelésügyi Minisztérium (FM) államtitkára, Miklós Róza (1862. dec. 5. Edelény–1940. dec. 26. Bp.)

Miklós Róza testvérei: ifj. Miklós Gyula (1855. Finke–1923. dec. 10. Bp.) politikus, országgyűlési képviselő, Borsod vármegye főispánja, Miklós Ödön (1857. dec. 14. Finke–1923. máj. 29. Passau) mérnök, földművelési államtitkár, országgyűlési képviselő, az 1900. évi párizsi világkiállítás h. kormánybiztosa, Miklós Aladár (1865. Finke–1905. aug. 11. Bp. Temetés: 1905. aug. 15. Finke) huszár főhadnagy, az egyik első magyar távlovas versenyző, Miklós Irnák (1867. Finke–1886. aug. 31. Temetés: 1887. szept. 2. Alacska) joghallgató és kiscsoltói Ragályi Béláné Miklós Ilona (1858. Finke).

Ottlik Iván testvérei: ifj. Ottlik Géza (1865. nov. 13. Buda–1913. dec. 23. Bp. Temetés: 1913. dec. 25. Farkasrét) és id. Ottlik Péter (†1927. febr. 17. Őscsanád. Temetés: 1927. febr. 19. Temesvár).

ifj. Ottlik Géza fia: (legifj.) Ottlik Géza (1912. máj. 9. Bp.–1990. okt. 9. Bp.) író, műfordító, bridzsjátékos.

Testvére: Ottlik György (1889. jún. 23. Bp.–1966. júl. 15. Párizs) újságíró, diplomata, a Pester Lloyd főszerkesztője és Ottlik Péter (1885. jan. 27. Bp.–1905. júl. 30. Rimini, Olaszország. Temetés: 1905. aug. 4. Ladomér, Bars vm.) a bécsi cs. és kir. konzuli akadémia növendéke.

Felesége 1919. nov. 11.–1945. febr. 15.: kolozsi és csíkszentgyörgyi Kolosy Ilona. (1898. ápr. 6. Bp.–1976), Kolosy Sándor és Breier Irma leánya.

Leánya: Fabó Zoltánné, majd Perczel Józsefné Ottlik Csilla (1920. aug. 28. Bp.–2020. San Diego, Kalifornia, Egyesült Államok) művészettörténész, a San Diego-i Egyetem progesszora és Burián Sándorné Ottlik Lilla (1923. máj. 2. Bp.).

Iskola

A budapesti II. kerületi főgimnáziumban éretts. (1913), az I. világháborúban frontszolgálatot teljesített (1914–1918), az összeomlás után kezdte meg egyetemi tanulmányait. A Pázmány Péter Tudományegyetemen államtudományi (1922) és bölcsészdoktori okl. (1924), a társadalomtan tárgykörben magántanári képesítést szerzett (1927).

Életút

A Földművelésügyi Minisztérium (FM), majd a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) különböző osztályain segédtitkár (1919–1921), a Miniszterelnökség II. sz. Ügyosztálya (= Sajtóosztálya), ill. Kisebbségi Osztálya segédtitkára (1921–1940), miniszteri titkára (1940–1944); miniszteri osztálytanácsosi címmel és jelleggel (1935-től). A Kecskeméti Református Jogakadémián a jog- és állambölcselet előadó tanára (1922–1927), r. tanára (1927–1940). A Pázmány Péter Tudományegyetemen a társadalomtan (= szociológia) magántanára (1927–1941), a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen a politika ny. r. tanára (1941. febr. 9.–1944. jún.).

Pályafutását költőként kezdte, verseskötetéről (Síró sugarak) a német romantikát (Novalis halálkultuszát), a francia szimbolistákat és Ady idéző zsengéiről Tóth Árpád írt kritikát a Nyugatban. Később érdeklődése a kortárs ideológiák elemzése felé fordult. A két világháború közötti korszak egyik jelentős, jóllehet szinte teljesen elfeledett társadalomtudósaként kezdetben elsősorban a századfordulón elterjedt ideológiák bírálatával, valamint a korabeli munkásmozgalom elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozott. A marxizmus társadalomelmélete (1922) c. első jelentős művében megkísérelte bemutatni a marxizmus belső ellentmondásait, amelyek lehetetlenné teszik a polgári társadalom összeomlását és egy új, kizsákmányolásmentes társadalom utópiáját. A szocializmus – véleménye szerint – olyan világnézet, amelynek hívei a vallásos meggyőződés fanatizmusával vakon hisznek egy megváltó szkémáiban. Rendkívüli hatóerejének az a legfőbb oka, hogy ún. tudományos jóslata voltaképpen vallásos képlet: ellentmondást nem tűrő, feltétlen állítás. Marx a társadalom egy csoportját, a polgárságot az osztályharc teóriája jegyében kirekesztette a társadalomból, likvidálandó ellenségnek nevezte meg. Könyvében a neomarxizmus fejezet alatt tárgyalta továbbá a marxizmus eredeti koncepciójából kinövő kortárs ideológiákat: a revizionizmust, mint a marxizmust meghamisító szociáldemokráciát; a szindikalizmust, mint a marxizmus latin követőinek elméletét, amely a szakszervezetekben látja egy új, eljövendő társadalom ún. csontrendszerét; valamint a bolsevizmust (= politicizmus), amely a marxi proletárforradalom misztikus továbbfejlesztése. Még nem tudni, hogy milyen társadalmi forma fogja felváltani a kapitalizmust, az azonban biztos, hogyha valamilyen „szocialisztikus” államforma lesz, az semmiképpen sem fog hasonlítani a „marxista ábrándvilágra.”

A gazdasági világválság éveiben ismét visszatért a kapitalizmus általános válságjeleinek vizsgálatára (Kapitalizmus, szocializmus és világválság,1931). A marxi szocializmus szerinte Szovjet-Oroszországban valójában államkapitalizmus. Amennyiben a szocializmus lényege a megtermelt javak igazságos elosztása, akkor ezt a társadalmi rendet valójában nem Keleten, hanem Nyugaton kell keresni. Nyugat-Európában a keresztényszocializmus mint humanista szocializmus – érintetlenül hagyva a kapitalista termelési viszonyokat – igyekszik a társadalmi igazságosság eszméjét érvényre juttatni. Oroszország viszont manapság egy nagy állami vállalat, az egyetlen olyan európai ország, amelynek gazdaságpolitikáját elsősorban az állam mint üzleti vállalkozás antihumanista szempontjai határozzák meg.

A marxizmus társadalomelméleti bírálata után érdeklődése általános politikaelméleti kérdések felé fordult; sokat foglalkozott a modern parlamentarizmus, a parlamentáris demokráciák válságával és az új diktatúrák kialakulásával (Diktatúra és demokrácia, 1929; Parlamentarizmus és diktatúra, 1932). A parlamentarizmus modelljei közül az angol, a francia és a német viszonyokat elemezte. A modellek közül az angol parlamentarizmust tartotta a legsikeresebbnek, amely lényegében egyesítette az arisztokrácia és a demokrácia előnyeit: arisztokratikus kormányzást biztosított a legszélesebb demokratikus alapon. A kontinentális kormányzati rendszerek egykor a monarchiából nőttek ki, és mivel a parlamentarizmus alapvetően mégis csak arisztokratikus intézmény, a változás iránya végül is nem lehet más, mint visszatérés a kormányzati rendszerhez (a monarchizmus Ottliknál nem feltétlenül királyságot jelent, inkább azt, hogy az irányítás egyetlen személyiség kezében van, aki lehet király, elnök, pártfőtitkár vagy vezér is!) Mindazonáltal a kontinentális viszonyokra jellemző válságjelek felvetik különböző diktatúrák kialakulásának lehetőségét és szükségességét. A modern diktatúrák úgyszólván szemünk előtt bontakoztak ki az ún. liberális világ által kirobbantott világháború teremtette káoszból. Új, az egyéni erők teljes és önkéntes önfeláldozását követelő új mítoszok kreálódnak, amelyek a liberális állam által olyannyira elhanyagolt egyének érzelmi és képzeleti szükségleteire épülnek. A modern diktatúrák – véleménye szerint – egy-egy világnézet korlátlan uralmát teremtik meg. Az új diktatúra, új, az addiginál sokkal szigorúbb társas (= társadalmi) fegyelmet teremt, s az egyéneket csupán az állam által képviselt világnézet eszközeinek tekinti: azaz teljes egészében megtagadja az egyéntől az öncélúság és az önrendelkezés jogát. Paradox módon a modern diktatúrákban is megtalálhatóak bizonyos demokratikus jegyek: mind az orosz kommün, mind az olasz fasizmus demokratikus szavazatokat említ. A szavazó tömegek demokratikus felvonultatása azonban nem demokrácia. A proletariátus diktatúrája pedig nem más, mint a „demokratikus demokrácia diktatúrája.”

Az 1920-as évektől igen gyakran foglalkozott a nemzetiségi és kisebbségi kérdésekkel, és mindenek előtt a Trianon után kialakult status quóval. Legismertebb írása, az Új Hungária felé (1928), egy új eszme, a neopatriotizmus keretében megfogalmazott új nemzetpolitika lehetőségeit elemezte. Nagy visszhangot kiváltott írásában úgy vélte, hogy tudomásul kell venni, hogy Szent István hagyatéka nem a kisebbségé és nem is a többségé, nem uraké és nem magyaroké csupán; hanem mindazoké, akiknek ősei a Kárpátok ölén nyugszanak, akik véreztek vagy izzadtak ezért a honért, s akiknek tényleg „a nagyvilágon e kívül nincs számukra hely.” Az Új Hungária eszméje feloldhatja mindazokat az ellentéteket, amely elválasztja egymástól a magyart a horváttól, a tóttól, az erdélyi romántól. E népek ugyanis szenvedéseiket „csakis egymás kebelén pihenhetik ki”, problémáikat csakis egymás támogatásával oldhatják meg: különválva csakis a legázolás, a megalázás, a megalázó helótasors lehet az övék. Ottlik úgy vélte, hogy Közép-Európa számára a Brit Birodalomhoz hasonló változatos státusz fogadható el, az így kialakuló, ún. Nagy Hungária igazi otthona lehet a benne egyesülő népeknek. Elképzelése nagyon hasonlított Jászi Oszkár (1875–1957) Keleti Svájc ideológiájára, jóllehet ezen összehasonlításokat ő élesen visszautasította (sőt több pontosító írásban is védte és elhatárolta elgondolásait: „Új Hungária” és „Keleti Svájc”, 1929 és Pax Hungarica, 1934).

Emlékezet

Egyetemi tanári kinevezése után Kolozsvárott telepedett le. A front előrehaladtával családjával együtt Kolozsvárról Budapestre költözött (utolsó lakcíme: XII. kerület Bíró utca 3.). Buda ostromának idején otthonából eltávozott (1945. jan. 29-én), további sorsa ismeretlen. Egy budai tömegsírból azonosították, 1956. febr. 22-i halotti anyakönyvi bejegyzésében a halálozás napja: 1945. febr. 15. Életművével évtizedekig nem foglalkoztak, az utóbbi évtizedekben, elsősorban a rendszerváltás után fedezte fel a szűkebb (politológus) szakma. Szabadfalvi József írta róla az első monográfiát (2019-ben), Csizmadia Ervin, Major Zoltán és Matthew Caples közölt munkásságáról még fontosabb tanulmányokat.

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu 2021