Arany János bárdjai
A bárdolatlan Arany
1. A hóhérbárd
„Ha! mily élvezet lesz... majd midőn a vitéz
A halál szemébe összeroskadva néz.
Széttekint segélyért s csak a bakót látja,
Mint villog kezében irgalmatlan bárdja.“
„Rajta áll a bakó, némán és mereven,
Mintha nem is volna érző és eleven;
Olyan ottálltában, mint egy vérbe mártott
Kőszobor, mely visel hosszu fényes bárdot.“
(Murány ostroma, 1847)
A bárd középfelnémet eredetű szó, jelentése ‘fejsze, balta’, tágabb értelemben olyan vágóeszköz, amelyet mindennapi munkája során a mészáros is használ, de bárddal dolgozik a fa megmunkálásával foglalkozó mesterember ‘ácsbárd’, a szekercével küzdő katona ‘harcibárd, csatabárd’ és a bakó „munkaeszköze“ is bárd, ‘hóhérbárd’. A bárd szót, mint a hóhér szerszámát, Arany gyakran használja, ha a hatalom mindennapos megtorlásait, a „pártos“ lázadók büntetését akarja bemutatni. A fényesen villanó bárd, idővel vérbe mártott, vértől csatakos lesz, a bárd, akár ‘csatabárdot’, akár ‘hóhérbárdot’ jelent, egyúttal a vértanúság attribútuma is.
Látom a reménynek vékony szálán tartott
Villám tündöklésü damokleszi kardot,
Melynek átkos éle nyugatról s keletrül
Egy egész országon húzódik keresztül
S egy egész nemzetnek áldozati nyája,
Egy néptörzsök esik a bárdnak alája.
Elfordulok és a fölserkenést várom,
Míg meggyőződöm, hogy e rémkép… nem álom!
Vérpatakot látok, mindenfelé sokat,
Indúlok keresni fel a forrásokat,
Keresem, keresem rebegő szememmel,
És oh! megnyilt honfi szivekben lelem fel.
Fölkacagok búmban és dühömben sírok
Értetek, zsengéül elesett mártírok!
(Álom – való, 1848)
A bárd középfelnémet eredetű szó, jelentése ‘fejsze, balta’, tágabb értelemben, ‘hóhérbárd’ jelentésben, egy nemzet büntetéséről, a büntetés következtében akár egy nemzet elvesztéséről is szó lehet, hisz ilyenkor honfiaink legjobbjai kerülhetnek hóhérbárd alá. A hóhér szerszáma Aranynál gyakran a nemzet megsemmisülésének, az ifjú életek elpusztításának jelképe. A bárd szóhoz nem ritkán pusztítás, öldöklés, vér, könnyek, mártírok tragédiája tapad. Míg a Murány ostroma (1847) egy magyar történeti epizódot mesél el, ahol a bárd csak mellékszereplő, az Álom-való (1848) drámai monológokból álló költemény, ahol a bárd a jövendőt megölő ádáz zsarnoki fegyver, s az áldozatok felett idegen nép tart majd győzelmi lakomát.
2. A dalnokbárd
Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!
Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz, aki él:
Király, te tetted ezt!
(A walesi bárdok)
A bárd régi kelta eredetű szó, jelentése ‘énekmondó, dalnok’. A keltáknál vándor énekesek, lantosok, azaz „bardusok“, vagyis bárdok adták elő népük dicső és szomorú történeteit, az írásbeliség megjelenése előtt népük emlékezetének őrzői voltak ezek a krónikás-harcosok. Mai ismereteink szerint a „bardus“, azaz bárd szavunk, először Batsányi Jánosnál fordult elő, aki báró Orczy Lőrinc generálist arról tájékoztatta, hogy Ossiánnak, a régi kelta vitéznek és „bardusnak“ munkáit magyar nyelvre lefordítá és kiadatá (1788-ban).
A bárd régi kelta eredetű szó, jelentése ‘énekmondó, dalnok’, ám a 18–19. századi magyar irodalomban, Batsányi nyomán, ‘költő’ jelentésben is használták. Verseghy Ferenc több költeményében (Vénus és Ámor, 1806; Egy goromba poétára, 1806) bárdusnak említi a versfaragót. Kazinczy Ossián „minden énekének“ újabb fordításában (1815) már bárd néven szerepel a költő is; érdekes módon, itt szerepel már a bárd homonima (azaz azonos alakú szó) ‘hóhérszerszám’ értelemben is.
A bárd szó mindkét alapjelentésében – ‘fejsze, balta, vágószerszám’ és ‘énekmondó, dalnok, költő’ – Arany János korában már meglehetősen gyakori volt, már-már irodalmi toposszá vált. Valószínűleg Arany tudatosan használta a bárd többértelmű, azonos alakú szavunkat, amikor balladája címéül A walesi bárdokat tette meg (amely walesi énekmondókat is jelent, de egyúttal a meghódított, leigázott, „bárd alá hajtott“ walesi népre is utal).
A sír szó, akárcsak bárd szavunk, szintén homonima, mert jelentése ‘a fájdalomtól megindultan könnyezik’ és ‘elhunyt maradványait rejtő gödör, halom’ vagy ennek hiányában csak a halál tényét (pl. szóösszetételekben: lángsír, hullámsír stb.) kifejező szó. A sír jelentései, akárcsak a bárd motívumai, végigkísérik a balladát. A költemény elején, a tartományban csend van, nyugalom, béke, a nép kunyhói „hallgatnak, mint megannyi puszta sír.“ Ám ez a sír fenyegető csönd, a bárdok megjelenésekor „már sírva tallóz, aki él“, majd szó esik „szüzek siralmáról“, illetve „emléke sír a lanton még“, a költemény végén, a fenyegető csendes nyugalmat, a dalolva lángsírba menő walesi bárdok váltják fel.
A sír szó, akárcsak bárd szavunk, homonima, mert Arany a történet kettős jelentése, allegóriája miatt szándékosan használt olyan szavakat, amelyek alakra azonosak, jelentésük viszont eltér. Az allegória kor szülte, parancsolt kényszerűség: a balladaköltő kénytelen álarcot ölteni, szavak jelentéstartományát tágítani vagy éppen ellenkezőleg, homályban hagyni, elfedni. Az allegorikus nyelvhasználat Aranynál először, tudatosan vállalt kommunikációs eszköz, amely egy nemzeti közösséghez való vállalt tartozást is jelent, egy elbukott forradalom és szabadságharc után.
3. Arany, a bárdolatlan
A történet minden bizonnyal közismert: közel tíz évvel, a magyar forradalom és szabadságharc brutális leverése után, 1857-ben, I. Ferenc József Magyarországra, Budára látogatott. A kormányhatóságok előbb Tompa Mihályt, majd Arany Jánost kérték fel egy köszöntő vers megírására; Aranynak Tompához írt leveléből kitűnik, hogy a költő betegsége miatt udvariasan, de határozottan visszautasította a megkeresést. Újabb kutatások szerint nem az osztrák hatóságok, hanem egy túlbuzgó szerkesztő igyekezett rávenni a visszavonult, valóban sokat betegeskedő poétát egy dicsőítő költemény megalkotására (amit aztán Lisznyai Damó Kálmán „zengedett meg“, becsületére mondva – névtelenül).
A történet minden bizonnyal közismert: közel tíz évvel angliai trónra lépése után, 1282-ben, I. Eduárd (Edward Longshanks, azaz „Nyakigláb Eduárd“), hosszú háborúban legyőzte és megszállta a Brit-sziget nyugati részén elterülő, ősi, kelta kultúrájú Walest. A legendák szerint az angol katonák különös kegyetlenséggel mészárolták le a túlerővel szemben hősiesen harcoló walesieket, az ellenállásra bíztató krónikás-harcosokat, a bárdokat, élve égették el. Ám hiába irtották ki az énekmondókat, Eduárd kegyetlensége fennmaradt, s az ellene fellépő dalnokok bátorsága, különösen a romantika és az abszolutizmus korában, a nemzeti függetlenségi harc szimbólumává nemesedett. A „bárdolatlan“ Arany, köszöntővers helyett, egy „óangol modorú“ balladát írt (amelyben nem nehéz összefüggést találni a meghódított Wales – azaz, ahogy akkor írták: Velsz – és más néptelen és névtelen tartományok között).
A történet minden bizonnyal közismert: Eduárd (azaz Edward), a gőgös hódító megjelenésével kezdődik a ballada, aki szemrevételezni óhajtja új hódítását („Hadd látom, úgymond, mennyit ér, a velszi tartomány?“). Edward király, angol király méltóságának kétszeri ismétlésével – hangsúlyozottan angol, azaz nem velszi – úgy érkezik, mint egy uralkodó. Montgomery a vár neve és Montgomery a vár ura, nevének kétszeri ismétlésével – hangsúlyozottan velszi, azaz nem angol – úgy fogadja őt, mint aki meghódolt. A történet kulcsszereplőinek, azaz a bárdoknak a neveit azonban nem ismerjük. Edward a hódító zsarnok; Montgomery, a meghódolt és megalázott vendéglátó neve: az ellenálló krónikásoknak nincs nevük, csak koruk. A galambősz idős dalnok, az ifjú lantos és a vakmerően előálló, hívatlan harmadik énekmondó, a zsarnokkal szembeni etikai ellenállás igazmondó, névtelen mártírjai.
A történet minden bizonnyal közismert: Eduárdot (azaz Edwardot), a gőgös hódítót fenséges lakomával fogadják. A lakoma részletes leírása, a gyakori belső rímek („vadat, halat, mi jó falat“; „mind, ami bor, pezsegve forr“; „sürgő csoport, száz szolga hord“) feszültségteremtő erejűek, amelyek végül a király zaklatott felkiáltó és kérdő mondataival robbannak („Ti urak, Ti urak! Hát senki sem koccint értem pohárt? Ti urak, Ti urak! … Ti velsz ebek! Ne éljen Eduárd?“) A parancsra előálló bárdok, a galambősz idős dalnok, az ifjú lantos és a vakmerően fellépő, hívatlan, harmadik énekmondó azonban dicsőítő köszöntők helyett biblikus hangvételű vádbeszédeket vágnak a király fejéhez, a „vértó“, a „vérszag“ rendkívül szuggesztív erejű szavak, akárcsak a „Ne szülj rabot te szűz! Anya, ne szoptass csecsemőt!“ imperatívuszok. A harmadik lantos hívatlan megjelenésével az ítélet is elhangzik:
„Elhullt csatában a derék –
No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.
Emléke sír a lanton még –
No halld meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”
4. Eduárd, a bárgyú
A bárgyú régi magyar szó jelentése ‘tompa elméjű, ostoba’ vagy ‘őrült, bolond, elmeháborodott, eszeveszett ember’; a szó minden bizonnyal a bágyad ‘elfárad, elkedvetlenedik’ ige bágyadt származékával függ össze. A bágyadás a régi magyar nyelvben ‘hirtelen bekövetkező erővesztést, kezdődő rosszullétet’ néha ‘kezdődő elmebajt’ is jelentett. A bágyadás valamilyen váratlan eseménnyel, az események nem várt, kellemetlen fordulatával függ össze.
Edward nem volt őrült, az énekmondók fellépésének, erkölcsi kiállásának, ötszáz walesi bárd meggyilkolásának hatására „megbágyadt”, azaz megtébolyodott. A költemény elején „Edward király, angol király léptet fakó lován“, vagyis méltóságteljesen érkezik, hogy megszemlélje az új tartományt. A költemény végén „Edward király, angol király vágtat fakó lován“, vagyis menekülni kényszerül a meghódított tartományból.
Edward halálra ítélte a bárd alá vetett ország ellenszegülő bárdjait, az igazi ítéletet, a nép átkait, azonban a névtelen mártír dalnokok mondták ki a nevezetes walesi lakomán. Edward elpusztította a bárdokat, ám szörnyűséges tette nem hagyja nyugodni, elméje elborult, megháborodott. Edward nem gyenge báb, nem különböző érdekcsoportoknak kiszolgáltatott erőtlen uralkodó, a költemény a hódítói szerep nyomasztó terhét elviselni nem tudó, abba beleőrülő király tragédiája.
Edward bűnhődése, megőrülése, az emberi lélek betegségének tűéles („bárdéles”) rajza, új „zsarnokölő” narratívát jelentett a 19. századi magyar irodalomban. A szándékolt kihagyások, a tudatos balladai homály, az azonos alakú szavak – a kortárs olvasók által azonban jól ismert más – jelentésrétegei, valamint Arany „bárdolatlan” köszöntőversének „egyértelmű kétértelműsége”, hosszú évtizedekre mintát szolgáltattak a zsarnoksággal szembenálló bárdok, vagyis költők, művészek és minden magyar hazafi számára.
A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írásával, a kétszáz éve, 1817. március 2-án született Arany Jánosra, és egyik legismertebb művére, a 160 éve, 1857-ben, az uralkodói látogatásra szánt köszöntőversére, A walesi bárdokra emlékezett.
Kék virág Arany János és minden magyar hazafi emlékének.
Az alábbi linkeken olvashatnak Arany Jánosról:
Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Esszé
Megjelenés: nevpont.hu 2017
