Fábri Zoltán emlékezete 1.
Emlékhinta
1.
„Szüleim a piaristákhoz írattak be, oda jártam nyolc évig. Ott szerettem meg a versmondást, az önképzőkörben Adyt, Vörösmarty, Babitsot szavaltam. … Aztán mindenféle egyéb verseny is volt, rajzverseny, festmény- és szoborpályázat is. Én minden versenyen elindultam: a szavalóversenyt például ötödiktől mindig én nyertem meg.”
(Fábri Zoltán visszaemlékezése, 1989)
Furtkovits Zoltán kilencéves elemi iskolai tanuló osztályának, egy napon, érdekes feladatot adott Marton József, az új tanító. A házi feladat az volt, hogy az olvasókönyv egyik ábráját másnapra rajzolják le a diákok. A képen alföldi táj volt, hagyományos, fehér nyárfákkal ölelt tanyával, gémes kúttal, kutyával, az égen felhők, a háttérben erdőszéle. A házi feladat is hagyományos volt, a tanító úr a kisdiákoknak nem a művészi képességeit, hanem a megfigyelőképességét akarta próbára tenni. Másnap a tanító úr mindenkinek végignézte a rajzát: egyeseket megdicsért, másokat megszidott a slendrián rajz pontatlanságai miatt. Amikor a kis Furtkovits Zolihoz ért, Marton József tanító úr éktelen haragra gerjedt, kék ceruzájával áthúzta a kisfiú „művét”, és azt kiáltotta: – Nem az apád rajzára vagyok kíváncsi! A kisfiú sírva felelte, hogy édesapja késő estig dolgozik, azaz nem is láthatta ezt a rajzot. – Igen? No, ez mindjárt kiderül. Menj ki és rajzold fel ezt itt és most is a táblára! A kisfiú, egyik kezében az olvasókönyvvel, másik kezében egy krétával, az osztály harsány, visító nevetése kíséretében el kezdett rajzolni. Amíg rajzolt, a visító nevetés, nevetgéléssé szelídült, majd hirtelen elhalkult; ajtónyitások, ismeretlen léptek zaja hallatszott: a kisfiú azonban nem mert hátranézni, csakis a rajzára figyelt. Amikor a kis Furtkovits Zoltán megfordult, Marton József tanító úr mellett a teljes tanári karral szembetalálta magát, osztálytársai pedig dermedt csendben ülve várták a fejleményeket. – Fiam, itt és most, tanítótársaim és az osztály előtt, bocsánatot kérek tőled. Én ezt az áthúzott rajzodat most elteszem, s ha egyszer majd nagy művész leszel, én felkereslek, előveszem ezt a rajzot, megmutatom Neked, és Te visszaemlékszel majd akkor, erre a pillanatra!
Nem tudni, hogy Marton József tanító úr eltette-e a rajzokat, az anyai nagypapa, ettől a naptól kezdve, azonban szenvedélyesen gyűjtögette az unoka rajzait, aki festőművésznek készült…
Furtkovits Zoltán a piarista gimnáziumban is mindig rajzolt. A gödöllői cserkész-világtalálkozón (azaz IV. Cserkész Világdzsembori, 1933. augusztus) aztán a fiatalember „a meggazdagodás útjára lépett”: rájött, hogy rendkívül könnyen le tud rajzolni valakit profilból. Egy karikatúrát három–öt perc alatt elkészített bárkiről, s a dzsemborin nagy híre terjedt a folyton rajzoló fiúnak. „Rajzoli” magyarokat, külföldieket, boldog-boldogtalant megörökített, ötven fillért kért egy-egy „művéért”. Zoli azonban az önképzőkörben is gyakran megfordult, osztályfőnöke, Bátori József atya ösztönzésére szavalni kezdett, majd drámákban is szerepeket vállalt. Bátori József ráosztotta Antonius szerepét Shakespeare Julius Caesar című darabjában (Brutust diáktársa, a később hamisan, összeesküvéssel megvádolt, hazájából elűzött kisgazda politikus, Saláta Kálmán alakította…). Gödöllő azonban nemcsak a dzsembori miatt lett fontos a művészjelölt életében. Itt ismerkedett meg Krusnyák Károly festőművésszel is, akinek biztatására lassan felhagyott a karikatúrákkal; festegetni kezdett.
Furtkovits Zoltán tizenhét éves volt, amikor Krusnyák Károly irányításával olajképet festett édesapjáról, amely a „modell” szerint olyan volt, mintha megszólalna. Első jelentősebb művével középiskolai pályázatot is nyert, s ez a siker, úgy tűnt, végleg eldöntötte pályaválasztását: édesanyja azt szerette volna, ha a színi pályára lép, ő azonban úgy döntött, hogy festő- és grafikusművész lesz. A sikeres felvételi után Réti István, a nagybányai művésztelepet alapító különös művész osztályába került. Réti a terézvárosi Epreskertben (Bajza utca) lakott, ugyanott voltak a Képzőművészeti Főiskola műtermei. A szelíd mester mindennap órákat töltött növendékeivel, hosszan és halkan magyarázta a fiatal tehetségek sikeres és kevésbé sikerült alkotásainak erényeit és hiányosságait. A fiatalembert Réti mester nagyon megszerette, már másodikos korában ösztöndíjat kapott, harmadévesen sikeresen túljutott első kiállításán, végzősként pedig tanársegédnek hívta katedrájára.
Nem tudni, hogy miért, de Furtkovits Zoltán, két héttel a tanársegédi kinevezése előtt, bement a Színiakadémiára, azzal a szándékkal, hogy ő filmrendező lesz. Ilyen szak azonban még sokáig nem indult itt, ezért színésznek jelentkezett – felvették. Az ifjú akadémistának, első feladatként új nevet kellett választania. Listáján Fábián, Fábri, Ferkó, Furkó nevek is szerepeltek. A Színiakadémia igazgatója, Kiss Ferenc a Fábri mellett döntött…
Nem tudni, hogy Réti István hogyan reagált a tanársegédi kinevezése előtt váratlanul pályát módosító és nevét is megváltoztató kedves tanítványa bejelentésére. A fiatalember a „lidérces” beszélgetés után összepakolta ecseteit, palettáit, festőkazettáját és kisurrant az Epreskertből. Soha többé nem találkoztak…
Döntését nem bánta meg, de élete végéig szégyellte magát!
2.
„Brigitte Bardot Párizsban – Törőcsik Mari Budapesten? A Fesztivál igazi sztárja Törőcsik Mari volt, anélkül, hogy tudott volna róla. Fábri Zoltán csodálatos filmjének, a Körhintának hősnője érdemelte volna meg a legjobb női alakítás díját, ha nem kellett volna Budapesten vizsgáznia, ő ugyanis még csak főiskolai hallgató…”
(Francois Truffaut írása az 1956. évi Cannes-i Filmfesztiválról)
Fábri Zoltán filmrendező, legújabb alkotásának, a Sarkadi Imre kisregényéből készült Körhinta forgatásának megkezdése előtt három héttel, 1955 nyarán, a filmgyár dramaturgiai tanácsa megbeszélésre hívta a tervezett film alkotóit. A „meghívás” a kor rituáléjához tartozott, az elkészült forgatókönyveket ugyanis a legfelsőbb pártvezetéssel is el kellett fogadtatni. A megbeszélésen, amelyen részt vett a hatalmát ismét visszanyert Rákosi Mátyás is, az alkotókon kívül megjelent – többek között – Darvas József író, kulturális miniszter; Bányász Imre, a filmgyár igazgatója; Kovács András filmrendező, a filmgyár dramaturgiai osztályának vezetője. A megbeszélésen Horváth Márton, a Szabad Nép főszerkesztője, aki egy éve még az MDP Központi Vezetősége agitációs és propaganda osztályvezetője volt, a filmgyári vezetők két szokásos dicsérő expozéja után magához ragadva a szót, éktelen haragra gerjedt, s kifejtette, hogy itt és most az egész film merő banalitás, semmi köze sincs a szocialista mezőgazdaság jelenlegi problémáihoz! – A filmtől a falusi élet és „az új szakasz” népszerűsítését várjuk, azonban a téeszszervezés körüli harc problémái elsikkadnak egy gyenge szerelmi történet, egy „falusi Rómeó és Júlia”, egy féltékenységi dráma árnyékában. Az indulatos véleményt dermedt csend követte, majd Fábri Zoltán, meglepő bátorsággal kiállt az alkotói szabadság mellett. – A kultúra sajátosságait sajnálatos módon épp a kultúra egyik legbefolyásosabb vezetője képtelen felfogni, sajnálatos továbbá, hogy túl sok olyan mű készül, ami túl sok feladatot vállal fel jóhiszeműen, de tévesen. A vitát végül is a filmesekkel éppen barátkozni kívánó Rákosi azzal döntötte el, hogy nem kívánt állást foglalni, de arra kérte az érdekelteket, hogy fogadják el egymás érveit… A film elkészülte után, a hivatalos bemutató vetítésen, Horváth Márton elismerte tévedését, elnézést kért a durva kritikáért, gratulált Fábri Zoltánnak filmtörténeti jelentőségű alkotásáért. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Fábri az „értékes bírálatból” nem fogadott meg semmit sem…
Fábri Zoltánt ugyanis nem a szocialista mezőgazdaság agitatív bemutatása érdekelte, nem a kilépő és a maradó parasztok konfliktusa, hanem csakis a Pataki Mari (Törőcsik Mari) és Bíró Máté (Soós Imre) között szövődő szerelem. A filmben könnyen felismerhető a szerelmes fiatalok és az idős szülők közötti ellentéthalmaz, amelynek lényege, hogy a szülők véleménye szerint egy leány kiházasítása nem érzelmi, hanem anyagi probléma. A fő konfliktussor mellett a másik problémakör, az egyéni és a szövetkezeti gazdálkodás közötti ellentét teljes egészében elvesztette drámai súlyát, mára már csak erősen kódolt történeti üzenetté vált. A régi világ elsősorban a régi erkölcs szintjén jelentkezett: az idős Pataki István (Barsi Béla), leányát a jómódú Farkas Sándor egyéni gazdálkodóhoz (Szirtes Ádám) kényszerítené, mert a „Főd a fődhöz házasodik!” A föld ugyan a föld felé tart, ám – amint ezt a film címadó metaforája, majd a híres, elszabadult táncjelenete is sugallja – létezhetnek kivételek. A szerelmesek átléphetnek egy másképpen működő világba…
Nem tudni, hogy miért, de Fábri Zoltán véleménye nem feltűnő helyen, de a filmben is olvasható maradt. Az egyik jelenetben mutatványos csapat ment végig a debreceni vurstliban, transzparenst hordozva: „Le a burzsoá formalizmussal. Éljen a szocialista-realista esztrád cirkusz.”
Pataki Marinak csak az esztrád szó jelentett problémát.
A nézőknek talán már az sem…
A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írásával, a száz éve, 1917. október 15-én született Fábri Zoltánra emlékezett.
Kék virág a sokoldalú művész, festőművész, filmrendező, díszlettervező Fábri Zoltán emlékének, akinek munkásságára nemsokára még visszatérünk.
Az alábbi linkeken olvashatnak Fábri Zoltánról:
A képen a Körhinta legismertebb jelenetében Törőcsik Mari és Soós Imre látható, a kép forrása:
http://cdn.blog.hu/fi/filmbook/image/field64/korhinta13.jpg és
https://pb2.jegy.hu/imgs/system-4/program/000/076/768/4-urania-filmnapok-korhinta-original-89899.jpg
Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Esszé
Megjelenés: nevpont.hu 2017
