„Hercegszántón születtem, 1941. szeptember 15-én, ez egy hétfői nap volt. Egy nappal korábban, azaz szeptember 14-én, vasárnap, a Fradi 5:3-ra győzött a Gamma elleni bajnoki mérkőzésen. Érdekesség, hogy szinte napra pontosan tizennyolc évvel később, 1959. szeptember 13-án, vasárnap, a Fradi, a Népstadionban, szintén 5:3-ra győzött a Dorog ellen. A 18. születésnapomat három góllal ünnepeltem…”

„Hatodik gyerek voltam a családban, de sajnos testvéreim közül hárman nagyon korán meghaltak, őket csak hírből ismerhettem, akárcsak szegény édesanyámat, akit két és fél évesen veszítettem el. Édesapám, id. Albert János géplakatos volt, amolyan ezermesterféle, ügyes keze volt, mindig fúrt-faragott, mindent megjavított: ismert embere volt a községnek. Két bátyám, János és Ferenc is futballozott; Feri a Bajai Bácska Posztóban együtt játszott a Dujmov testvérekkel – Dunai I. és Dunai II. néven váltak ismert labdarúgókká –, majd felkerülve Budapestre, a Fradi tartalékig vitte. Nagyon nagy teljesítmény volt ez akkoriban, bevallom sohasem hittem volna, hogy valaha megközelítem őt…”

„Tizenegy éves voltam, amikor 1952-ben a fővárosba költöztünk, én addig Bajánál nagyobb települést el sem tudtam képzelni. A Hernád utcai általános iskolába jártam, s milyen érdekes, a Hernád utcában akkor két általános iskola is volt. A másik Hernád utcai suliban egy bizonyos dr. Lakat Károly tanította a magyart és a történelmet… Bátyám barátja, Füles Jóska biztatott, hogy én, aki egész nap, reggeltől estig, Hercegszántón és Budapesten is csak fociztam, próbáljak szerencsét. Szó szerint »fülön ragadott», és elvitt az Üllői útra, az FTC egyik toborzójára. Egészen pontosan a Budapesti Kinizsi, az Élelmiszer-ipari Dolgozók Szakszervezete – azaz az ÉDOSZ – piros-fehér színű reprezentatív sportegyesülete ifjúsági toborzójára, amelyet a felnőttek triálnak is neveztek. Mert bizony, akkor sok mindennek más neve volt. A Fradit ÉDOSZ helyett akkor éppen Kinizsinek hívták, a csapat azonban továbbra sem zöld–fehér, hanem piros–fehér mezben szerepelhetett… Száger Misi bácsi, a legendás nevelőedző, produkciómat látva azt mondta: Kisfiam, holnap háromra legyél itt! Ott voltam, ott maradtam, és végig a futball lett és maradt az életem.”

„Tizenhét éves voltam, amikor ifjúsági válogatott lettem: 1957/58-ban és 1958/59-ben is nagyon erős korosztály gyűlt össze. Solymosi Ernő, Ihász Kálmán, Menczel Iván, Sóvári Kálmán ma is sokat mondó nevek. Első ifjúsági évemben, 1958-ban, a luxemburgi UEFA-tornán – így hívták akkor az U18-as Európa-bajnokságot – ért az első nagy kudarcom is: csak a csoportgyőztesek jutottak tovább, az elődöntőbe. A sorsdöntő találkozón, Magyarország, az utolsó percben kapott góllal, 2:1-re veszített Romániával szemben… Egy évvel később, 1959-ben viszont már meghatározó játékosa lehettem a 3. helyen végzett magyar ifjúsági válogatottnak. Solymosi Pixivel egyébként összefonódott a sorsunk. Együtt szerepeltünk az ifi válogatottban, majd 1958. november 2-án, az FTC–DVTK mérkőzésen, egyszerre mutatkoztunk be az első csapatunkban, együtt szereztünk bronzérmet az 1960-as római olimpián és az 1964-es spanyolországi Európa-bajnokságon, s együtt játszottunk a chilei vb-n is, azon az elátkozott negyeddöntőn, a csehszlovákok ellen… Sokan tudják, hogy a premieremen két gólt lőttem, talán néhányan arra is emlékeznek még, hogy a 3:1-es zöld–fehér győzelemmel végződött találkozón, az ellenünk debütáló Solymosi egy kapufát talált el. Kevesen tudják azonban azt, hogy a bajnoki bemutatkozásom előtt egy nappal, a tartalékokkal – azaz velem is – megerősített Fradi 15:1-re győzött a Budapest bajnokságot vezető 44. sz. Építők ellen. Úgy emlékszem, legalább két gólt nekik is lőttem…”

„Tizenkilenc éves voltam, amikor 1960-ban, először játszhattam brazil labdarúgók ellen. A magyar olimpiai válogatott felkészülési mérkőzést játszott Rio állam bajnoka – akkor még nem volt brazil országos bajnokság –, a világhírű Fluminense ellen. A »Flu» kilenc európai országban turnézott, utolsó mérkőzésén találkozott a római olimpiára készülő magyar válogatottal, s egészen addig a meccsig csak egy vereséget szenvedett: az első európai mérkőzésen 3:0-ra kikaptak a vb 2. helyezett svéd válogatottól. Egészen addig a meccsig 13 győzelem és 1 döntetlen volt a mérlegük, 63:22-es gólarány mellett. Aztán Göröcs elrontotta a brazilok játékát, Titi találatával győztünk, s nagyon bizakodva vártuk a római olimpiát. A római olimpián már tizenhatos tornát rendeztek, ám ellentétben a világbajnokságokkal, itt csak a győztesek jutottak tovább – az elődöntőbe. Az olimpián aztán egy kivétellel mindenkit legyőztünk. Dániától azonban épp az elődöntőben szenvedtünk vereséget (igaz néhány héttel korábban egy barátságos meccsen, Koppenhágában, már kikaptunk tőlük, 1:0-ra). A harmadik helyért ugyanakkor 2:1-re megvertük a házigazda Olaszországot. Akkor nagy csalódást jelentett az olimpiai bronzérem, ma azonban már másképp tekintek vissza erre a medálra. Az ötkarikás válogatottban nagyon jól éreztem magam, s úgy hiszem, a játék is nagyon ment. A statisztikák szerint 11-szer szerepeltem az olimpiai tizenegyben és 14 gólt szereztem – ráadásul úgy, hogy a gólrekordot hozó, Magyarország–Guinea 16:1-es mérkőzésen pályára sem léptem…

„Húsz éves voltam, amikor egészen különleges események történtek a magyar labdarúgásban: 1961-ben három brazil csapat is vendégeskedett hazánkban, ám a Fradi egyik dél-amerikai klub ellen sem lépett pályára. Én azonban egyszer mégis csak megmérkőzhettem velük! A Vasas, a Niteroi városába való Canto do Riót, 1961. május 17-én, a Népstadionban, 6:5-re győzte le. Május 24-én, az Újpesti Dózsa, a négy világbajnokkal – Didi, Garrincha, Amarildo, Zagallo – fellépő Botafogóval 1:1-et játszott. Június 28-án, a Budapesti Honvéd, 4:3-ra győzött a Madureira ellen. Az FTC-nek azonban nem jutott »brazil szelet», én azonban mégis pályára léptem. Ki nem találnák, hogy melyik csapatban: az Újpestben! A lila–fehéreket ugyanis Alberttel, Sándor Csikarral és Sipossal is megerősítették, hiába, ellenfelünk között világbajnokok is szerepeltek… A mérkőzésen Amarildo, a »halovány Pelé», a majdani 1962-es chilei vb sztárja lőtte az első gólt, külön érdekesség, hogy az egyenlítő gólt Török Gábor, az újpesti kapus szerezte – tizenegyesből…”

„Huszonegy évesen szerepelhettem életem első világbajnokságán, Chilében. A legendás magyar aranycsapatból ekkor már csak Grosics maradt, s ránk, az 1958–1959-es ifjúsági UEFA-tornákon szerepelt fiatalokra igen nagy feladat hárult: az 1958-as vb-kudarcot feledtető helytállás, sőt a legvérmesebb szurkolók már-már világbajnoki érmet reméltek tőlünk. Valójában nem volt alaptalan ez az elvárás, hisz a magyar válogatott az 1959/60-as idényben az európai ranglista élén állt, az 1960/61-es szezonban tíz mérkőzésből hetet megnyertünk, az óvatosabbak azonban épp az 1961-es dél-amerikai túrát emlegették: a rendező Chile 5:1-re vert el bennünket… A vb-n aztán minden másként alakult. Az „évszázad mérkőzése” óta magyar-fóbiában szenvedő Angliát 2:1-re győztük le. Ilyen nyitány után a folytatás még kedvesebb lett számomra. A következő csoportmérkőzésen, Bulgária ellen, a 25. válogatottságomat ünnepelhettem. Már az első negyedórában 4:0-ra vezettünk, én rögtön az 1. percben a hálóba találtam, aztán a 6.-ban is (végül az 53.-ban újra). A végeredmény 6:1 lett, s bizony kevesen gondolták, hogy nem játszunk legalább elődöntőt Chilében… Csapatunk azonban a negyeddöntőben 1:0-ra kikapott Csehszlovákiától, jóllehet a 28. percben, Tichy szabadrúgásánál, a labda túljutott a gólvonalon, a szovjet Latisev játékvezető erről másképp vélekedett. Maradt az akkor csalódást okozó 5–8. hely és a vigaszdíj: a társgólkirályi elismerésem.”

2.

„Amikor ezeket a sorokat írom, gipszben van a jobb lábam. … 1969. június 15-én, Koppenhágában, amikor a dán válogatott kapusa, Engedahl rávetődött a jobb térdemre, lezárult a karrierem egy szakasza, ez volt az első olyan sérülésem, amely hónapokig pihenőre kényszerített. Újból kell kezdenem mindent. … Előttem kisasztal, rajta napilapok, könyvek és egy tiszta papír. Ha élettörténetemet egyszer megírnám, talán így kezdeném el:

Hercegszántón születtem, 1941. szeptember 15-én, ez egy hétfői nap volt. Egy nappal korábban, azaz szeptember 14-én, vasárnap, a Fradi 5:3-ra győzött a Gamma elleni bajnoki mérkőzésen. Érdekesség, hogy szinte napra pontosan tizennyolc évvel később, 1959. szeptember 13-án, vasárnap, a Fradi, a Népstadionban, szintén 5:3-ra győzött a Dorog ellen. A 18. születésnapomat három góllal ünnepeltem…”

Az 1958-tól 1972-ig tartó, úgynevezett „hosszú hatvanas évek” volt a magyar labdarúgósport történetének utolsó jelentős periódusa: a magyar válogatott 2. lett a müncheni (1972), 3. lett a római olimpián (1960), majd győzött a tokiói (1964) és a mexikói ötkarikás játékokon (1968); a spanyolországi Európa-bajnokságon a 3. (1964), a belgiumin a 4. helyen végzett (1972) és közben remekelt két világbajnokságon is: a legjobb nyolc között végzett Chilében (1962) és Angliában (1966). Az olimpiai bajnokságokat és az olimpiai 2. helyet leszámítva valamennyi sikernek fő részese volt a korszak legismertebb, emblematikus alakja, az első és máig egyetlen Aranylabdás labdarúgónk, Albert Flórián, „a Császár”.

A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írásával, az ötven éve, 1967-ben Aranylabdát elnyert, 2011. október 31-én elhunyt Albert Flóriánra – korabeli visszaemlékezései alapján – pályakezdő futballista évei felidézésével emlékezett.

Kék virág Albert Flórián emlékének.

Albert Flóriánról az alábbi linkeken olvashatnak:

http://nevpont.hu/view/11888

http://nevpont.hu/view/11889

A képen Albert Flórián és az Aranylabda, a kép forrása:

http://m.cdn.blog.hu/va/valogatott/image/Aparol_fiura_albert_florian.jpg vagy

https://www.vasarnapihirek.hu/files/public/temp/OsaAmyzJ_2_1000x700.png